Mostanában a sok más egyéb napi probléma mellett ez foglalkoztatja leginkább a döntéshozókat, közgazdászokat, de a vállalkozókat, a cégvezetőket és az egyszerű embereket is, akik csupán a saját életük további menetét terveznék. Mert nem mindegy, hogy mi fog holnap történni. Érdemes-e hitelt felvenni, beruházni, megvásárolni valamit, kocsira gyűjteni, ingatlanba vagy részvényekbe, esetleg kriptopénzekbe fektetni?

A 2008—2009. évi „bedőlés” óta minden gazdasági szakember és politikus retteg a legapróbb gazdasági lassulástól is. Grafikonokat, trendeket, részvény- és valutaárfolyamokat, ingatlanár-emelkedésről szóló statisztikákat, különféle indexeket és mutatószámokat elemeznek. Egy kis iróniával pedig azt mondhatnánk erről, hogy mindezek alapján végül mindenki azt jövendölheti, ami éppen neki tetszik. Attól még a valóság végül majd úgyis olyan lesz, amilyen lesz. A folyamatok alakulására valójában mindannyian hatunk, de ugyanennek az ellenkezője is csak nehezen cáfolható.

Az utóbbi időben a világgazdaság a lassulás jeleit mutatja. Európában például több ország gazdasági növekedése is nulla százalék közelébe lassult, amikor már stagnálásról beszélhetünk. Globális szinten nézve pedig a világgazdaság motorjának tekinthető fejlett és feltörekvő országokban összességében negyvenéves mélypontját érte el a munkanélküliség. A bérek is nőnek, a lakossági fogyasztás erősödőben van, viszont deflációs spirálra utaló jelek nem tapasztalhatóak. A fejlett országok maginflációja nem tér el jelentősebben az elmúlt tíz év átlagától.

A globális egyenlőtlenségek viszont tovább nőnek. Ez azonban — annak ellenére, hogy önmagában talán kedvezőtlen folyamat — nem biztos, hogy egy újabb válság előjele. Hosszú időn át az volt a fősodrú felfogás, hogy a globális egyenlőtlenség csökkentésének leghatékonyabb módja az, ha gyorsítjuk az alacsony jövedelmű országok gazdasági növekedését. Logika ugyan van benne, de a tapasztalatok szerint a fejlett gazdaságok alacsony jövedelmű országokkal folytatott kereskedelmének megnövekedése hozzájárult a fejlett országokon belüli béregyenlőtlenséghez. Ebből vezetik aztán le egyesek azt a valójában téves következtetést, hogy ha a szegényebb országokból nagy számban áramlik a munkaerő a gazdag államok munkaerőpiacára, az hozzájárulhat a drasztikus különbségek csökkentéséhez.

A pesszimisták közelgő válságról beszélnek, a kevésbé pesszimisták szerint az eddigi konjunktúra lassul majd, és egy kicsit alacsonyabb szinten rögzülnek a növekedési adatok. Ilyenkor különösen fontos, hogy stabilitásra, fenntarthatóságra, hosszú távú fejlődésre rendezkedjen be egy ország. A válság kialakulására utaló jelek egyébként — a klasszikus felfogás szerint — a hitelezési követelmények enyhülése, a szokatlanul magas eladósodottság, valamint a valódi értéket nem teremtő tranzakciók elszaporodása.

Szakértők szerint az is erősíti a válság kitörésének esélyét, hogy a kormányok politikai érdekektől vezérelve nem veszik figyelembe a realitást. A rövid távú szempontokat szem előtt tartva tovább fűtik a már amúgy is túlfűtött gazdaságot, így erősítve a már előtte „egészségtelenül” túlfújódott lufi kipukkanásának esélyét. 
Válságra utaló jelek tehát, úgy tűnik, nincsenek, hanyatt dőlhetünk. Csak azért vigyázzunk, hogy nehogy hanyatt is essünk!

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)