Szipál Martin workshopján részt venni olyan, mintha a fotótörténelem egy darabkáját élnéd élő egyenesben. Martin a kilencvenedik évét lépi túl, de több életerő, pozitív hozzáállás van benne, mint egy középiskolai osztályban. Ahogy elmondta, évek óta napi harminc tablettát vesz be, önmaga forgatja a lámpákat, huncut megjegyzéseket tesz, tud nevetni önmagán is, és óriási tudást birtokol, ami a portréfotózást illeti.
Budapesten tartott mesterkurzust amatőr és profi fotósoknak Magyarország egyik leghíresebb portréfotósa, Szipál Martin, aki 1956-ban költözött ki Amerikába. Ott Rolls-Royce-ot vezetett, a Hollywood Hillsen lakott, és olyan híres sztárokról készített portrét, mint Priscilla Presley, Leslie Nielsen vagy Timothy Hutton. Öt feleség és negyvenévnyi Amerika után hazaköltözött Magyarországra. Ez a rengeteg év, melyet maga mögött tudhat, rengeteg történetet is tartalmaz, melyeket el is mesél tanítványainak. A kurzuson tizenhárman vettünk részt.
Délelőtt a fényekkel és az elmélettel foglalkoztunk. Martin bácsi megosztotta tapasztalatait, elmondta, hogy egy reflektorral, egy lámpával ugyanazt el tudjuk érni, mint héttel — ha nem többet. Olyan műhelytitkokba avatott be bennünket, amelyeket lehet, hogy néhányunk már tudott, de mindenki tágra nyílt szemmel figyelte az idős mestert.
Humora lehengerlő, hangosan felnevet, valahogy az amerikaiak vidámságát és az „it’s OK baby” szelét hozta az állandó nyafogásban élő Magyarországra. Egy kicsit mindenki jobb kedvű lett, félretette a gondjait. Szipál Martin a saját fotóin mutatta meg, mi a jó portré kvintesszenciája. Elmondta, semmiképpen ne nevettessük a modellünket — akár családtag, akár profi —, tévhit ugyanis, hogy egy fényképen mosolyogni kell, és a fogunkat mutatni a „csíz” felszólításra, hiszen ily módon csak bugyuta mosolyt érünk el, nem őszinte jókedvet és nevetést. Példáként a régi korok festőit említette, az ő portréikon sem látunk fogaikat villogtatva mosolygó embereket.
A portré akkor jó, ha elérjük, hogy a modellünk megnyugodjon, s ez a nyugalom a szemében is tükröződik. Ennek illusztrálására mutatott is rögtön egy saját fotót, és kérte, hogy néhány pillanatig figyeljük meg, majd miután ez megtörtént, a következő kérdést intézte hozzánk, „tanulókhoz”: ki vette észre, hogy a nő, akit szemből látunk, tehát a szemébe nézünk, s aki egy férfit karol át az egyik kezével, a másikkal az egyik mellbimbóját fogja, amit szinte premier plánban látunk a képen? A válasz néma csend. A nő tekintete ugyanis annyira meggyőző a fotón, hogy senki nem vette észre a kép alsó részében a csupasz mellbimbót fogó két ujját. „Na látjátok, erről beszéltem...” — mondta.
A reggel tíztől este hatig tartó műhelymunkának gyakorlati része is volt, melyen a mester olyan alappozitúrákat mutatott be, amelyek könnyen elsajátíthatóak, ha portrét készítünk. A modellel való bánásmód is egy külön tudomány. A modellünkkel állandóan foglalkozni kell. Nem szabad elbújnunk a gép mögé. Egyrészt el kell hitetnünk vele, hogy mi vagyunk a főnökök, másrészt pedig azt, hogy ő mindent jól csinál. Megvizsgáltuk egymás arcát, kinek merre görbül az orra, egy jó portré alapja ugyanis az, hogy merre kell az alanynak a fejét fordítania. Gondoltuk, vagy sem, de ez orrferdület függvénye. Megtanultuk, hogyan fotózzunk tokás embereket, hogy ne látszódjon a tokájuk, és sok mást, amiről sajnos nem beszélhetek. Annyit azonban elmondhatok, hogy megéri élő legendáktól tanulni, figyelni, hogyan dolgoznak, amíg még köztünk élnek és aktívak. Ezzel a lehetőséggel élni kell. És végezetül álljon itt Martin bácsi fényképészethez való hozzáállásának, mondhatni, a lényege:
Van, aki kattintgat, készít száz képet, és abból egy talán jó lesz. Erre mindig azt szoktam mondani, hogy lehet géppuskával is lődözni, de én olyan fényképészetet tanítok, amely során a puskát rátesszük az állványra, a tetején van egy teleszkóp, és utána egy lövéssel homlokon lőjük az áldozatot.
Köszönöm a tanítást Szipál Martinnak.
