Háromszor sikerült
Perisity Irma
2022.05.27.
LXXVII. évf. 20. szám
Háromszor sikerült

A jól karbantartott, kalapos úr túlzottan udvarias, szinte zavar a modora. Biztosan látszik rajtam, hogy kikívánkozik belőlem a véleményem, hát megelőzi a kérdést, mondván, ez a beszédmodor esetében „foglalkozási ártalom”. Nem egészen értem, mit akar ezzel mondani, így hozzáteszi: hallgasson meg, és akkor minden világos lesz.

— Évekkel ezelőtt meg voltam győződve arról, hogy minden, ami történik, titok kell hogy maradjon, senki sem tudhatja meg, mi mindennel foglalkoztunk, pontosabban foglalkoztam — mondja, majd megkérdezi, rágyújthat-e. — Igazából a „mi kutyánk kölke” vagyok, azaz Szerbiából, egy Belgrád közelében lévő kisvárosból származik apám, aki anyámat a szabadkai közgazdasági karon ismerte meg. Anya a könyvtárban dolgozott. A vegyes házasságnak és a későbbi eseményeknek hála ma négy nyelvet beszélek, nem mintha ebből valamilyen hasznom volna. A szüleim Szabadkán kötöttek házasságot, de apám a szülővárosától ösztöndíjat kapott, így az esküvő után ott kezdték meg a közös életet apám szülei felügyelete alatt. Az apám a helyi önkormányzatban kapott állást, olyan katonai előadó vagy mi a csoda volt — biztos munkahellyel, jó fizetéssel. Anyám ikerfiúkat szült, közülük én voltam 40 perccel fiatalabb. Állítólag annyira hasonlítottunk, hogy a szülészeten csak a kezünkön levő kis ragtapaszról tudták a bábák, melyik melyikünk. Én lettem Máté, a bátyám pedig Márk — ha jól tudom, mindkettő bibliai személy. De ez nem mondható el rólunk, akik a nevüket viseltük.

Középiskolások voltunk, amikor megindult az ország széthullása. Apám szüleinek ötlete volt, hogy az „önkéntesség” miatt sürgősen menjünk Nyugatra. Persze ez nem volt könnyű apám munkahelye miatt, neki még útlevele sem volt, de a veszély, mely fenyegetett bennünket, egyre kitapinthatóbb lett. Amikor a katonai rendőrök a középiskolásokat is kezdték az utcán elfogni, a szüleim döntöttek: útlevéllel vagy anélkül megyünk Ausztriába. Azért választották ezt az országot, mert aránylag közel van, és ha ismét normális viszonyok uralkodnak errefelé, akkor hazajárhatunk, mondták. És egy éjjel, apám kapcsolatai révén, először a szabadkai nagyszülőkhöz, majd másnap éjszaka Magyarországra mentünk a zöldhatáron keresztül. Tíz napig voltunk menekülttáborban, utána elvittek bennünket Bécsbe, és néhány hónapos hányattatás után sikerült lakást, majd apámnak munkát is kapnia. Ausztriában teljesen más a népjóléti politika, a szüleink kaptak utánunk valamennyi pénzbeli segítséget, és a németnyelv-tanfolyam is ingyenes volt számunkra. Elég gyorsan túltettük magunkat a gyökeres változáson, különösen a bátyámmal. Egy egyéves nyelvtanfolyam után beiratkoztunk középiskolába, és sikerrel be is fejeztük. A bátyám továbbtanult, én úgy éreztem, elég, amit tudok, és otthon maradtam — azzal, hogy volontőrként dolgoztam egy emberbaráti egyesületben.

E szervezet által ismertem meg sok olyan „jugó” menekült sorsát, akinek korántsem sikerült olyan gyorsan megfelelő kerékvágásba jutnia, mint a családunknak. Rengeteg szomorú, érthetetlen élettörténetet ismertem meg, és az volt a benyomásom, hogy a magányos nők sokkal nehezebben találták fel magukat, mint a családok. A nőket nem vitték itthon háborúba, nem tudom, miért voltak annyian Bécsben. Talán a családok előőrse szerepét töltötték be. Igen ám, de akkor még nem volt lehetőség a magyar állampolgárságra, így sokszor megesett, hogy valakit kiutasítottak Ausztriából. Ekkor jutott a bátyám eszébe, hogy lehetne egy kis mellékkeresetünk. Kint sincs ugyanis kolbászból a kerítés — anyám nem dolgozott, mert nem tudott németül, és a bátyám sem kapott azonnal munkát, noha befejezte az egyetemet. Nekünk volt tartózkodási engedélyünk, sőt, folyamatban volt az osztrák állampolgárság megszerzése is, hát elhatároztuk, hogy kipróbáljuk az amerikai filmekben látott megoldást: elvesszük feleségül a nőt, akinek szüksége van tartózkodási engedélyre. Mivel felnőttként is nagyon hasonlítottunk egymásra, úgy döntöttünk, hogy én leszek a „vőlegény”, és a helyzethez alkalmazkodva használom az adatainkat. A szüleinknek persze semmit sem mondtunk, de akcióba léptünk. Ne kérdezze, milyen utakon, de öt év alatt háromszor nősültem pénzért: két alkalommal a saját, egy alkalommal pedig a bátyám nevében. Az egyik feleség átment Németországba, amikor kiderült, hogy nem vagyunk igazi házasok, így csak két alkalomért kellett volna felelnem. De mielőtt még beidéztek volna, sebtében hazajöttem. Szerencsére az apai nagyszülők háza megvolt, oda mentem. És talán hihetetlen, de itthon senki sem keresett az osztrák házasságok miatt. Nem sok pénzt hozott a „biznisz”, de annyi volt, hogy a bátyám vett magának egy garzonlakást. Én már jó ideje itthon élek, egy magánvállalatban dolgozom. Megnősültem. Igaz, csak akkor vallottam be a viselt dolgaimat az igazi feleségemnek, amikor a fiunk megszületett. Ma már egyetemista, én pedig egy öregedő, megviselt „vőlegény” vagyok, aki úgy érzi, hogy kalandos életét azért a jó tündérek igazgatták.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Sorsok, Emberek rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..