Három padéi kiskatona emlékére

Kedves olvasó,

Alábbi cikkünk weboldalunk előző változatából automatizálva került áthelyezésre, így szövegformázási és megjelenítési hibák előfordulhatnak. Megértésüket köszönjük!

Három padéi kiskatona emlékére

A diák és a katonaPadé központjában, a helyi közösség épülete előtt, nyár óta áll egy fekete márványtábla. Három fiatalembernek készítették a következő felirattal: ''Nyugodjanak békében hőseink, akik életüket áldozták a hazáért az 1990-es háborúban. Gubi Zoltán 1973-1991Kocsis Róber...

A diák és a katona

Padé központjában, a helyi közösség épülete előtt, nyár óta áll egy fekete márványtábla. Három fiatalembernek készítették a következő felirattal:
''Nyugodjanak békében hőseink, akik életüket áldozták a hazáért az 1990-es háborúban.
Gubi Zoltán 1973-1991
Kocsis Róbert 1973-1992
Mókus Zoltán 1978-1999
Az emléklapot emeltették: a szülők, padéi helyi közösség és Aulik László kőfaragó.”
Már hetekkel, hónapokkal ezelőtt elhatároztam, megírom a három fiú és a családjuk történetét, de nem volt egyszerű bekopogni és szóra bírni a mai napig gyászoló szülőket.
A beszélgetéseket december elején rögzítettem. Aztán, ahogy múltak a napok és hetek, egyre többet gondoltam ezekre a szülőkre. Mindenki karácsonyra készülődött, a szeretet ünnepére. Ilyenkor a távolba szakadt családtagok többsége is hazatalál. Nagyon sok házban él az a kedves szokás, hogy annyi szeletre vágják az almát, ahányan az asztal körül ülnek, hogy jövőre is valamennyien együtt ünnepeljenek. De mi van azokkal az édesanyákkal és édesapákkal, akik hiába várják vissza a fiaikat. Sok esetben az egyetlen gyermeküket. Elsősorban nekik kívántunk ezzel a riporttal emléket állítani.
A lezárt koporsó
Mókus László és Erzsébet tíz évvel ezelőtt Kosovóban vesztette el a katona fiát. Betessékelnek a házba, de alig foglalunk helyet az asztalnál, máris a könnyeiket törölgetik. Még hozzá sem kezdtünk a beszélgetéshez. Hamarosan megtudom, Mókus Zoltán, miután befejezte az adai Műszaki Középiskolát, 1998. június 20-án vonult be. Két és fél hónapig, a kiképzés ideje alatt Zomborban állomásozott, majd Prištinából jelentkezett a szüleinek. Azt írta, ne idegeskedjenek, egészséges, minden rendben van. Később jelezte, terepi gyakorlaton tartózkodnak, de soha nem panaszkodott, inkább nyugtatta az itthoniakat. Lassan telt az idő.
A következő év elején, pontosan emlékeznek a dátumra is, január 24-én hajnalban nagyon ugatott a kutya. Zoli érkezett haza rövid szabadságra. Édesanyja emlékszik, hogy azonnal fürödni akart, mert - mint mondta - már két hónapja nem tisztálkodott. Ne kérdezzetek semmit, jól vagyok és kész, elégedjetek meg ennyivel - hárította el szülei aggódását. Két nap múlva kikísérték a buszállomásra. Az autóbusz hátsó ülésén foglalt helyet, visszafordult, és integetett. A szülei is integettek. Ezt a mozdulatát őrizték meg az emlékeikben, ugyanis ekkor látták utoljára.
Április 4-én volt a húsvét, Zoltán előző nap telefonált. Az édesanyja a sonka főzését hagyta félbe, talán még papucsot sem húzott a lábára, úgy szaladt az ismerősökhöz.
- Én nem bírtam beszélni az idegességtől, de ő is csak suttogott. Mivel sok gondja volt a mandulájával, megkérdeztem, miért ivott hideg vizet. A válasza nem volt megnyugtató, azt mondta, nincs is vizük. Lebombázták a kaszárnyát, a katonák lövészárkokban voltak, nem is tudom, hova és hogyan kapcsolták be a telefont. Csak pár szó volt, vigyázz magadra, édesanyám, aztán mennie kellett.
Mókus Zoltán a következő vasárnap, április 11-én, ismét telefonált, aztán április 12-én meghalt. Valószínűleg a vizet hordták szét ebéd után, amikor kezdődött a légitámadás. åket nem érte közvetlen bombatalálat, de a légnyomás feldobta, és ráesett valamire. Bizonyára beszállították a kórházba is, mert a feje tetején keletkezett lyukat egy tekercs gézzel dugták be. De ezt csak jóval később, sok-sok szenvedés, viszontagság és küzdelem után láthatták a szülők. Egyelőre ott tartunk, hogy a rossz hír hozóit az édesapa fogadta.
- Mindketten nyugtatót kaptunk, feküdtünk, mint egy darab fa. Minket nem hívtak azonosításra, hazaszállították a hermetikusan lezárt koporsót. Volt rajta üveg, amit belülről papírral ragasztottak le, vagyis semmit sem láttunk. Még az arcát sem. Igaz, a nyugtatóktól gondolkozni sem tudtunk, eszünkbe sem jutott, hogy meg kellene nézni a fiunkat. Egy hét múlva kijöttek hozzánk a tisztjei, azoknak panaszkodtunk, hogy mi ugyan eltemettük azt a koporsót, de Zoltánt nem láttuk. Nem hisszük el, hogy a fiunk van a sírban, nem tudunk lecsillapodni, látni akarjuk. Azt válaszolták, hogy ők teljes bizonyossággal Mókus Zoltánt küldték haza, de biztattak minket, írjunk panaszlevelet, kérvényezzük az exhumálását.
''Még egyszer látnunk kell a fiunkat!”
A szülők megfogadták a tanácsot, hivatkoztak az egyetlen fiuk elvesztése felett érzett nagy bánatukra, a lelkük nyugtalanságára. Kérelmük több fórumot megjárhatott, de végül Nišből, a katonai bíróságról kaptak választ. Igazat adtak nekik, engedélyezték a koporsó felvételét, és megbízták a legközelebbi, konkrétan a törökkanizsai bíróságot, hajtsa végre az exhumálást. A végzés 2000. január 5-én érkezett. Mókus László és Erzsébet kezdetben türelmes volt, de nem történt semmi. Már huszadika is elmúlt, amikor felkerekedtek, Törökkanizsára utaztak, hogy beszéljenek az illetékessel. A találkozás ekkor még békés hangnemben zajlott, azzal bocsátották el őket, hogy nagyon rossz az idő, várjanak egy kicsit. De elhangzott az is, hogy az eljárás nagyon sok pénzbe kerül, éppen ezért vigyázzanak, mert ha tévednek, és az az üveg nem volt leragasztva, akkor megbüntetik őket. A szülőknek ez nagyon rosszulesett, úgy érezték, nem bíznak bennük. Arra a bizonyos Milicára sem tudnak jó szívvel visszagondolni, aki Törökkanizsán fogadta őket, mert nem úgy viselkedett velük, ahogyan kellett volna. A második alkalommal, február utolján, már mindenki idegesebb volt a kelleténél. Durva szavak, vádaskodások hangzottak el, és az is, hogy fizessenek 16 ezer dinárt, mert addig hiába is várják a bizottságot.
- Akkor már az öklömmel vertem az asztalt, és azt kiabáltam, hogy soha nem látja azt a pénzt, de én még egyszer megnézem a fiamat, ha addig élek is. Mert addig nem halhatok meg. Csak mondja ki, tanúk előtt, hogy nem jön, és én máris indulok a temetőbe. Ha kell, magam ásom ki a fiamat, de ide nem jövök még egyszer. Nagyon elszánt voltam. Úgy éreztem, nem ásóval és lapáttal, a puszta két kezemmel is kikaparom azt a koporsót, mert én szültem azt a gyereket, és jogom van még egyszer látni. A bíróság is jóváhagyta, nekem adott igazat. Nem titokban szándékoztam az elképzelt tettet végrehajtani, úgy terveztem, szólok az illetékeseknek, bejelentem, amikor indulok a sírhoz - mesélte még most, annyi idő múlva is felindulva és sírással küszködve Erzsébet. - Aztán ismét vártunk egy hónapot. Többször nem utaztunk el Törökkanizsára, csak innen Padéról, a helyi közösségből telefonálgattunk. Milica áprilisban már a telefont sem vette fel, a titkárnője mindig elfoglaltságra, időhiányra hivatkozott.
Végső kétségbeesésükben május elején felhívták Belgrádban a katonai ügyészséget, amely nagyon gyorsan intézkedett. Május 25-én, reggel nyolc órára tűzték ki az exhumálást.
- Itthon megittuk a gyógyszerünket, de nyugtatót nem kértünk. Úgy éreztük, nekünk öröm lesz az a pillanat, amikor a fiunk ismét feljön a föld felszínére, és megláthatjuk. A temetőt lezárták, csak a hivatalos személyek és a legközelebbi rokonaink voltak jelen. Amikor felhúzták a koporsót, első dolgom volt, hogy lesöpörtem a földet az üvegről. Valóban be volt ragasztva. A koporsót a kápolna előtt nyitották fel. Ott feküdt Zoli fiunk, semmit sem változott, pedig egy év és egy hónap múlt el. Kicsit megsoványodott és barnább volt a bőre. Nem ijedtünk meg tőle, olyan szép volt. A feje is be volt takarva egy pokróccal, vagyis akkor sem láttunk volna semmit, ha annak idején betörjük az üveget. Áttettük egy másik koporsóba, és újra a sírjához kísértük. Csak akkor fakadtunk sírva, amikor ismét leengedték.
A szívünkben él tovább
- Örültem, hogy a végére jártunk, hogy nem hallgattunk azokra, akik le akartak beszélni minket. Sokan mondták, hogyan is mertük ezt megtenni. De miért? Hiszen csak az igazunkat kerestük! Tudunk olyan péterrévei szülőkről, akik szintén szerették volna exhumáltatni a fiukat, de a procedúrát nem csinálták végig, mert bebeszélték nekik, hogy úgysem lehet belőle semmi. A mi fiunk mindig velünk van, a szívünkben él tovább. Ezt a szöveget írattuk a síremlékére is. Sokszor kérdezgetjük egymást a férjemmel, miért is élünk mi tovább. Nincs gyerekünk, nincs unokánk, nincs senkink, akinek örülni tudnánk. Én továbbra is feketében járok. Többen megjegyezték már, hogy ezzel nem hozhatom vissza a fiamat. Ha ilyet mért rám az Isten, akkor ezt kell hordanom. Miért kellett ennek így történnie? Sokszor felteszem a kérdést, de nincs rá válasz.
Az édesanya elmesélte azt is, hogy a fia három barátja 1988-ban halt meg úgynevezett diszkóbalesetben. Jöttek haza a szórakozóhelyről, amikor a Menta gyógynövénygyárnál elütötte őket egy autó. A sírjaik is a közelben vannak.
- Nagyon nehéz, néha hallom a hangját. Régen a Petőfi Sándor utcában laktunk. Rengeteg építőanyagot vásároltunk össze, a fiunknak akartunk építeni. Végül úgy gondoltuk, tennünk kell valamit, házat cseréltünk. A régit eladtuk, az építőanyagot áthordtuk ide, felhasználtuk. A fiunk ebben a házban soha nem járt, de néha mi is úgy érezzük magunkat, mintha vendégségben lennénk. Változott a sorsunk, nekünk is fordítani kellett valamit az életünkön. De így sem lehet belenyugodni - búcsúztak el tőlem a megtört szülők.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Riport rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!

E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.

Hozzászólások

Kapcsolódó cikkek

Facebook

Támogatóink