Az emléktábla - A szerző fotója

Padé központjában, a helyi közösség épülete előtt, nyár óta áll egy fekete márványtábla. Három fiatalembernek készítették a következő felirattal:
''Nyugodjanak békében hőseink, akik életüket áldozták a hazáért az 1990-es háborúban.
Gubi Zoltán 1973-1991
Kocsis Róbert 1973-1992
Mókus Zoltán 1978-1999
Az emléklapot emeltették: a szülők, padéi helyi közösség és Aulik László kőfaragó.”
Már hetekkel, hónapokkal ezelőtt elhatároztam, megírom a három fiú és a családjuk történetét, de nem volt egyszerű bekopogni és szóra bírni a mai napig gyászoló szülőket.
Az első áldozat
Először Gubi Andráshoz és Rozáliához jelentkeztem be. Szívesen, de kétségek között fogadtak, hiszen nem szoktak ők újságírókkal beszélni. Eddig csak egyszer nyilatkoztak, a nagykikindai tévéseknek az emléktábla leleplezésekor. Alig ülünk le, Rozália máris a könnyeivel küszködik. Elnézést kérek, hogy a fájó emlékek felidézésére kérem őket, de azt mondják, nincs olyan nap, hogy ne gondolnának a fiukra. És olyan nap sincs, immár tizennyolc éve, hogy ne mennének ki a temetőbe. Akár térdig érő hóban is. Mert éppen december 6-án volt tizennyolc éve, hogy elvesztették az akkor még alig nagykorú fiukat. Gubi Zoltán márciusban lépte át a felnőttkor küszöbét, június végén pedig bevonult a katonai szolgálat letöltésére.
- Horvátországba kellett volna mennie, de mivel ott már akkor is forrongott a helyzet, az első hónapokat Belgrádban, Zimonyban, Versecen, Zomborban töltötte. November 29-ére öt nap szabadságot kapott, és hazajött - meséli az édesanya, a férje pedig hozzáteszi, azt mondta a fiú: ő az András-napi ajándék az édesapja számára. December 3-án ment vissza, és három nap múlva Horvátországban, Tenjski Antunovacnál találat érte a menetoszlopát, lángba borult az a páncélozott szállítójármű is, amelyben Zoltán és a társai utaztak. Egyesek azt állították, nyolcan ültek a ''traszporter”-ben, más források szerint tizenegyen. A szülőket december 10-én értesítették, a temetés 12-én volt.
- Mindketten a Zlatica bútorgyárban dolgoztunk, de a férjem aznap nem volt ott, ezért nekem szóltak, menjek be az irodába. Amikor beléptem, és megláttam a katonatiszteket, azonnal tudtam, baj van a gyerekkel. Csak annyit bírtam kérdezni: hol van a fiam? - idézi fel a történteket Rozália, majd András folytatja:
- Belgrádban azt kérdezték tőlem, volt-e valamilyen ismertetőjele a fiamnak, például aranyfoga? Mondtam, hogy ilyesmiről nem tudok, de minden ruhadarabjába beleírta a nevét. Az semmit sem ér - válaszolták, én pedig nem tudtam, mire gondoljak. Volt ott egy jázovói (Hódegyháza) születésű doktornő, aki végre felfedte az igazságot: a holttestek teljesen összeégtek, csak ötöt sikerült közülük összerakni, a többit nem lehetett. Beengedtek a halottakhoz, nézegettem őket, az egyik mintha az én fiam lett volna. Lemértük a magasságát, pár centi hiányzott. Abban maradtunk, ha a szívéből sikerül vért venni, akkor másnapra megállapítják a vércsoportját, és szólnak.
- Azt sem tudjuk, kit temettünk el! - sóhajt fel az édesanya, és ezt a mondatot a beszélgetés során többször megismétli.
- Másnapra kiderült, megegyezik a vércsoportja. Ekkor jelentették be, hogy minden szülő 25 személyt hozhat magával, mert közös temetés lesz Belgrádban. Mivel nagy felháborodás tört ki, ezt a döntést gyorsan megváltoztatták, és azt mondták, aki felismerte a hozzátartozóját, hazavitetheti. Este tizenegy órakor értek ide. A koporsót nem lehetett felnyitni, de nem is volt rajta néznivaló. Én láttam! Amikor megérkeztek a fiunkkal, én összeestem, reggelig ápoltak, a feleségem annyi nyugtatót kapott, hogy nem is emlékszik a temetésre. Zoli volt a csókai községben az első áldozat. Mivel az idősebb fiunknak 500-600 személyes lakodalmat rendeztünk, neki is ilyet terveztünk. Még nem emlegette a nősülést, de gondoltuk, ha hazajön a katonaságból, az is bekövetkezik előbb-utóbb. Elkezdtünk készülődni, lassan vásárolgattuk az italokat, hogy ne egyszerre kelljen annyi pénzt kiadni. A temetésen szóltam, hozzanak elő mindent, fogyasszák el azt, amit a fiunk lakodalmára szántunk.
- Nagy lakodalom helyett nagy temetés lett. Csak az általános iskolát fejezte be, aztán elment dolgozni. Akkor sok 18 éves fiatalt besoroztak. Talán nem kellett volna elengednünk, de ki gondolt ilyesmire? Mindenki elment - tépelődik annyi év után is az édesanya.
- A következő év márciusában vagy áprilisában a nagyobbik fiunk is behívót kapott, nem tudta, mit csináljon. Mi is idegesek lettünk, szaladtam Zentára és Csókára a katonai ügyosztályra, ahol azt mondták, nyugodtan maradjon itthon. Később mégis kivette a szabadságát, kimentek Bécsbe a menyemmel a szüleihez, és ottmaradtak. Dolgoznak, két unokánk van, a kisebb tizennégy, a nagyobb húszéves - fejezi be lassan a történetet András, Rozália pedig kiegészíti a maguk sorsának alakulásával:
- Nekem már korábban megoperálták a gerincemet, könnyebb munkát végeztem, de a fiunk halála után nyugdíjaztak. A férjem három évig jól tartotta magát, de akkor kijött rajta minden, agyvérzést kapott. Szerencsére csak enyhébb lefolyású volt, de ő is nyugállományba vonult. Igaz, szeretett volna még dolgozni, de azt mondták, nem lehet. Én 64 éves vagyok, ő 63, nem nagy kor, csak sok mindent át kellett élnünk. Teljesen megváltozott az életünk. Tönkretették az egész családot a nagy semmiért. Csak az fáj, hogy nem láthattam még egyszer a fiunkat. Hiába mondja a férjem, hogy nem volt mit nézni rajta. Tizennyolc éve mindennap a temetőt járjuk. Most már itt van ez az emléktábla is, azt is rendezzük, takarítunk körülötte, cseréljük a virágot. Sokan együtt éreznek velünk, de akadnak olyanok is a faluban, akik azt mondják, mit akarunk már ennyi év után, miért nem felejtjük el. Biztosan lesznek megjegyzések akkor is, ha meglátják az újságban a cikket, de nekünk jólesik, ha valaki törődik velünk. Itt vannak a falon a képek, Zoli, a nagyobbik fiunk, az unokák, hogy amikor elmegyek előttük, szólhassak hozzájuk.
Az utolsó szarajevói repülőgép
Kocsis András már nemcsak a fiát, Róbertet, hanem a feleségét is gyászolja. Azt mondja, volt egy időszak, amikor úgy érezte, nincs értelme a további életének, aztán mégis megkapta a sorstól azt, akiért érdemes küzdenie. Egy kislányt.
- 1991. szeptember 19-én vonult be a fiam a rendes katonai szolgálatára Szarajevóba. A következő évben, március 19-én pár nap szabadságot kapott, hazajött, de 24-én vissza kellett mennie. Március 28-án Szarajevóban is elkezdődött a háború. Úgy tudom, Ilidžán volt egy egészségháznál, kezdetben szinte mindennap tudtam vele beszélni. Május 14-én, csütörtökön is telefonált, de miközben beszélgettünk, valaki a nevén szólította. Még mondtam is neki, menjen nyugodtan, nehogy baj legyen belőle, majd este visszahívjuk valahonnan. Nekünk akkor még nem volt telefonunk. Este hét körül telefonáltam, de a következő választ kaptam: Na položaju je. Mindennap próbálkoztam, de ugyanezt ismételgették. Kedden délután hallgattam az újvidéki rádiót, és bemondták, elindult az utolsó repülőgép Szarajevóból a katonatisztek családtagjaival és az alkalmazottakkal, de a katonaság még a városban marad. Akkor döntöttem el, hogy a végére járok a dolognak. Ismét telefonáltam, de a válasz nem változott. Csakhogy most már nem hagytam lerázni magam! Követeltem, ne hazudjanak tovább, mondják meg, mi történt a gyerekkel. Végül egy bizonyos kapitányt hívtak oda, aki bevallotta, hogy Robi fiam még
csütörtökön délután négy óra körül meghalt, tehát közvetlenül azután, hogy beszéltünk telefonon. Hova forduljak, hogy hazahozhassam? - kérdeztem. Először azt mondta, nem tudja, de addig erősködtem, hogy Belgrádba, a VMA-ra utasított. Nekem már nem volt erőm, ezért az egyik munkatársamat kértem meg, érdeklődjön a nevemben. Nem volt egyszerű, több számot is fel kellett hívnia, mire megerősítették, valóban van náluk egy bizonyos Kocsis Róbert, akiről csak annyit tudnak, Vajdaságból származik. Elmentünk Belgrádba, megmutatták. Az én fiam volt. Csak egy lövést kapott. Úgy nézett ki, mintha aludna. Az egyetlen gyermekünk volt. 1991 júniusában fejezte be a középiskolát, mezőgépszerelőnek tanult, július 22-én töltötte be a 18. életévét, szeptemberben bevonult, és nem volt egészen 19 éves, amikor meghalt. Érdeklődtem, hogyan történt, de nem mondtak igazat. Szerintük két lövést kapott a fejébe, de én láttam a gyereket, bal felől találták el a mellét, és a hátán jött ki a golyó. Talán a sebesülteket szedték össze, amikor rájuk lőttek. Kilencen voltak a csoportban, nyolcan meghaltak, két kiskatona, négy tartalékos és két tiszt. Emlegette ő, hogy elszökik, de én is azt tanácsoltam neki, maradjon, hova menne, nem ismeri Boszniát. Aztán meghalt a semmiért.
Én már nem megyek ki mindennap a temetőbe, mert az nem segít rajta. Elfelejteni úgysem tudom. Ma már 36 éves lenne. A legborzasztóbb, amikor meglátom a kortársait az utcán. Sétálnak a saját gyerekeikkel. Olyankor eszembe jut, hogy már nekem is lehetnének unokáim, és nagyot csavar a szívem. De nem gyűlölök senkit, mert minden nemzetben van jó és rossz ember egyaránt.
Sajnos, itt még nem értek véget a megpróbáltatásaim. Nekünk nem lehetett több gyerekünk, de a fiunk halála után ismét kivizsgálásra mentünk, és az orvos biztatott minket. Három év múlva, amikor áldott állapotban maradt a feleségem, nagyon boldogok voltunk. Aztán húsz nappal a szülés előtt szívrohamot kapott, és meghalt. Amikor eltemettük a feleségemet és a meg sem született gyermekemet, úgy gondoltam, visszaadok mindent, amit kölcsönkértem, és felakasztom magam. Én már korábban is meginogtam a hitemben, de a feleségem feltétel nélkül hitt az Istenben, és engem is arra biztatott, ne kételkedjem. Most is az ő szavai jutottak az eszembe. Azt mondta, aki öngyilkosságot követ el, az a túlvilágon nem találkozik a szeretteivel. Pedig mi úgy éltünk, hogy én még szeretnék velük találkozni, ha létezik a túlvilág. Mivel sok jószágunk volt, lovak, disznók, tehenek, belevetettem magam a munkába. Ez volt a szerencsém, különben bizonyára kicsúszott volna a lábam alól a talaj.
Négy évig egyedül voltam, aztán megnősültem, született egy kislányunk, most tízéves. Nagyon szeretem őt, hiszen újra van értelme az életemnek, ismét van kiért dolgoznom. De egyre nehezebb, öregszem, segítségre lenne szükségem, most kellene igazán a fiam.
Nekem ez az emléktábla-állítás is nehezemre esett, mert felújította a fájdalmamat. Azóta sem tudok lenyugodni, minden felidéződött bennem. Én a fotóit nem rakom ki magam köré, csak ezt az egyet, ami az emléktáblán és a temetőben, a síremléken van. Nem azért, mert az én fiam, de nagyon jó gyerek volt, engedelmes, szófogadó... Nem tudom, mit mondhatnék még? Én soha nem mentem sírva az utcán, nem panaszkodtam senkinek, de azért nagyon fáj.
(A riport befejező részét a jövő heti számunkban olvashatják.)