— Köszönöm a lehetőséget, hogy nyilvánosan elmondhatom mindazt, ami a szívemet nyomja — kezdi a vallomást, miközben engedélyt kér, hogy rágyújthasson, mert „füstölve könnyebb nehéz dolgokról beszélni”, mondja. — Ebben a házban születtem, ahol az anyai nagyszüleim éltek, de már mindketten a másvilágra költöztek. Anyám egyetlen gyereke volt a szüleinek, noha az apjának állítólag volt egy törvénytelen fia, de erről sohasem beszéltek otthon, és nem is jelent meg egyetlen ismeretlen fiatalember sem nálunk, az apját keresve. A nagyapa közgazdász volt, egész életében rangos munkahelyeken dolgozott. A nagymama szerényebb képzettségű és tehetségű, apró termetű, csöndes teremtés volt, akinek az életét kitöltötte a család. A szüleim a nagyszülők beleegyezése nélkül kötöttek házasságot, mert apám nem volt éppen mintapéldány. Csupán a külseje volt tetszetős, és azt hiszem, anyám szemében ez volt a legjelentősebb tulajdonsága. Megesküdtek, de nem volt hova menniük, apám özvegy anyja a lányával egy cseppnyi garzonlakásban élt. Így a szüleim itt maradtak, és én itt jöttem világra.

Mivel az apámnak nem volt tisztességes foglalkozása, a nagyiék vettek neki egy autót, és apámból zugtaxis lett. Ebből annyi előnye volt, hogy anyám sosem tudta ellenőrizni, merre jár, sem azt, hogy mennyit keres. Mindig annyit adott haza, amennyiről úgy ítélte meg, hogy fedezi az ő szükségleteit. Anyám is dolgozott, de szeretett szépen öltözködni, szerette az arany ékszereket, az ő fizetése az ő szükségleteit elégítette ki. Így az én eltartásom, annak költségei a nagyiékat terhelték. Úgy nőttem fel, hogy a szüleim szólóban élték az életüket, tőlem esténként, ha véletlenül mindketten otthon voltak, megkérdezték, mi újság az oviban, szót fogadok-e a nagyiéknak. Már középiskolás voltam, de a nagypapát apának hívtam, az apámat pedig Józsinak, ez volt ugyanis a neve. A szüleim sosem szidtak, nem azért, mert ez volt a nevelési módszerük, hanem azért, mert igazából nem is ismertek. De állandóan kényeztettek. Nem voltam szép kislány, de királykisasszonynak hívtak. Szerintük én voltam a legokosabb gyerek, akit ismertek. Szépen beszéltem — erre a nagyapa tanított —, és azt jósolták, hogy ha nagy leszek, majd diplomáciát tanulok, olyan okos vagyok. Tudja, tízévesen a gyerek nem tudja eldönteni, mi az igazság, és úgy tanítják, hogy a szüleinek mindig igazuk van. Így hittem én is, hogy szép és okos vagyok, hogy nekem sokkal több jár az élettől, mint a többi korombelinek.

Másodikos gimnazista voltam, amikor a nagyapa hirtelen meghalt. Ez nagyon megviselte a családot — de engem különösen. És hogy a baj ne járjon egyedül, néhány hónap múlva az apám közúti balesetben olyan sérüléseket szenvedett, amelyek tíznapi kórházi kezelés után a sírba vitték. A hatalmas családi házban hárman maradtunk, három nő. Nem volt többet a vigyázó nagyapa, így a viselkedésem egyre rosszabb lett. Mivel még apa életében sokszor láttam anyámat a városban idegen férfiakkal, azt hittem, az okos, szép nő a partnereket is cserélgetheti büntetés nélkül. Lassan a környéken úgy hívtak bennünket, hogy a KK-ék. Ez a „két kurva” rövidítés az anyámra meg rám vonatkozott. Tele ambícióval befejeztem a gimnáziumot, és beiratkoztam az egyetemre, méghozzá külföldön, diplomáciai karra. Közben volt egy abortuszom, kilenc hónapig éltem egy nálam húsz évvel idősebb ügyvéddel úgy, hogy a nagymama semmit sem tudott, anyám pedig csak sejtette, de nem zavarta.

Befejeztem az egyetemet, de sajnos semmi hasznát nem veszem az oklevélnek, legalábbis a „szakmában”. Külföldön ugyanis az ottani diplomáciát tanultam, de nem adnak munkát, mert nem abban az országban születtem. Itthon pedig senkit sem érdekel a diploma, melyet külföldön kaptam. Itt már nincsenek barátaim, a külföldiek nagy része már házas, így mindenhol ötödik kerék vagyok. Időközben meghalt a nagymama is, anya otthagyta a munkahelyét, és elment egy svájci pasassal Svájcba. Nekem azt üzeni, hogy találjam fel magam. Gondoltam ügyvédi irodára, de sok vizsga hiányzik, hogy jogi diplomám is legyen. Időnként van párkapcsolatom, ha megunom, felrúgom. Pillanatnyilag egy kereskedelmi cégnek rajzolok árucímkéket, ebből tartom fenn magam. És nincs olyan este, hogy elalvás előtt nem gyóntatom magam: hol hibáztál, te hibás? Elfogadható válasz persze nincs. De azt hiszem, minden arra vezethető vissza, hogy az életcélom meghatározása több volt, mint téves. Nem tudom, mit hoz a jövő, de azt igen, hogy soha többé nem tűzök ki olyan célt, amelynek elérésében nem vagyok biztos.