Haraszti a szlavóniai szigetmagyarság zárt világának egyik sziklaszilárd kis fellegvára, melyben nyíltszívű, gerinces emberek élnek, akik mélységes elkötelezettséggel őrzik anyanyelvüket, hitüket, szülőföldjüket.

Viharos múltja van ennek a kis falunak. Penavin Olga tanárnő, a neves nyelvész és néprajzkutató, Haraszti kiváló ismerője a többi közt ezt írta róla: „A falut nemegyszer voltak kénytelenek odébb telepíteni, mert a víz kiszorította, hisz tudjuk, Haraszti ma már a harmadik telephelyén áll. A mocsár, a nádas, lápos, zsombékos, ingoványos terület szigetecskéivel, tölgyeseivel azonban nemcsak ártott, hanem védett is: búvóhelye volt embernek, állatnak veszedelem idején.”

Így maradtak meg és maradtak ott az emberek. Évszázadok viharai recsegtették-ropogtatták a gyökeret eresztett családok mindennapjait, esztelen háborúk pusztították az újra talpra álló falut, de az élet csíráit nem lehet, nem lehetett megsemmisíteni.

Az ottani emberekhez a létért folyó küzdelem örökös útitársul szegődött, és velük maradt később is, amikor már megregulázták a Valkó (Vuka) folyót, amikor a vasút és a közutak megszüntették az évszázados elzárkózottságot, amikor „a világ közelebb jött Harasztihoz”. A viharfelhők azonban továbbra is ott gyűrűztek a falu fölött. Így a XX. században az első és a második világháború is nyomot hagyott a település életében. Nem maradt sértetlenül a gyülekezet temploma sem, és a hívők is megérezték a letaglózó háborúk borzalmait. Az eggyé kovácsolódott kis közösségnek azonban mindig volt ereje talpra állni.

S így volt ez a ’90-es évek döbbenetében, a délszláv háború kegyetlen szorításában is. Akkor, amikor a gyűlölet megszállottjai a templomot lőtték, azt is igyekeztek lerombolni, mert úgy gondolták, ha megsemmisítik Istennek hajlékát, akkor a haraszti kis református gyülekezetet is megsemmisítették. Mert ez volt a céljuk! A haraszti templomot, de mindenekelőtt a tornyát, számos találat érte. Viszont ma, a XXI. század elején az összefogásnak, illetve a horvát kulturális minisztérium és az eszéki műemlékvédelmi hivatal támogatásának köszönhetően a megújult templom ismét a régi fényében ragyog. Karcsú tornya a magasba ível, és azt jelezi, hogy a hit erősebb a gyűlöletnél.

A haraszti tájház a falu büszkesége. Dr. Kondor Tamás, a neves műépítész a következőket mondta róla: „A haraszti tájház az épített kultúra egy fennmaradt gyöngyszeme. A háromosztatú tornácos parasztház harmonikus összetartozása a református templommal és az annak túloldalán levő lelkészlakkal éppen olyan erős kötődést mutat, mint amennyire elválaszthatatlan egységként dolgozik az emberben a hit, a tudás és az akarat.”

Meg kell jegyezni, hogy a haraszti néprajzi gyűjteménynek előzménye van. Gyurkovics Hunor negyven éven át gyűjtött, és a lelkészlak utcai szobájában az ott élő emberek adományaiból egy helytörténeti kiállítás nyílt. A gyűjtemény aztán átkerült a tájházba, mivel ott több hely volt számára, ennek köszönhetően pedig a tárgyi emlékek egy tematikus rendszerben várják a látogatókat.

Amikor a tájházat megnyitották, Szenn Péter haraszti református lelkipásztor ezt mondta az ünnepi köszöntőjében: „A haraszti emberek tele vannak energiával, és képesek összefogni, amikor a leginkább kell. Minderről a tájmúzeum is tanúskodik, hiszen ha anyagilag nem is, de áldozatos, odaadó munkával hozzájárultak ahhoz, hogy az ünnepi esemény létrejöhetett.”

A tájház a falu egyik büszkesége. Az egyik — hangsúlyozom, mert nagy költőnknek, Petőfi Sándornak a mellszobrára, melyet 2014. március 15-én avattak fel, ugyancsak büszkék az ottani kis közösség tagjai. A megújult templomuk árnyékában található tájház, illetve a lánglelkű költő mellszobra a megmaradás, a továbbélés letéteményese.