- Ez a könyv a Milošević bukását követő kilenc évről szól, melyben a vajdasági magyar közösség az erején felül teljesítve valósított meg néhány olyan, történelminek is nevezhető eredményt, amellyel egy kicsit otthonosabbá, élhetőbbé tette a szülőföldjét. Mivel az ember hihetetlenül hajlamos a felejtésre, nekem kötelességem volt, hogy a dolgok közvetlen szemtanújaként, irányítójaként elmondjam, hogyan is zajlott ez a folyamat. A könyv első kiadását úgy fejeztem be, hogy három nagyon jelentős törvény, amelyet nagyrészt én írtam, vesztésre állt. Úgy tűnt, a nagyszerb nacionalista körök sikeresen megfúrják a statútumról, a vajdasági hatásköri és a nemzeti tanácsokról szóló törvényt. A második kiadásban, amely mintegy negyven oldallal bővült, elvarrtam ezeket a szálakat is - mondta ifj. dr. Korhecz Tamás egyetemi tanár, a Tartományi Jogalkotási, Közigazgatási és Nemzeti Kisebbségi Titkárságság vezetője az Otthonteremtőben a szülőföldön című könyvének csókai bemutatóján.
* A kötet címében van némi ellentmondás, hiszen az volna a természetes, ha az embernek a szülőföldje egyben az otthona is volna.
- Olyan környezetben, ahol egy nép kisebbségbe kerül, és a nemzetállami satuban próbálják megfosztani a történelmétől, az önazonosságától, hatalmi parancsszóval igyekeznek rábírni arra, hogy érezze magát másodrangúnak, nem mindig otthonos a szülőföld. Ahhoz, hogy otthon érezhessük magunkat, egyenrangúak lehessünk a saját ezeréves szülőföldünkön, nagyon nagy közösségi összefogásra, erőfeszítésre van szükség. Nekünk meg kell izzadnunk azokért a dolgokért is, amelyekre a többségi nemzet tagjai még csak nem is gondolnak, hiszen nekik megadatott. Az iskolában az anyanyelvükön kapják a tudást, ha bekapcsolják a rádiót, az anyanyelvükön mondják el a híreket, a hivatalban az anyanyelvüket használják, minden további bizonyítás nélkül bejutnak az állami szolgálatba, és haladnak felfelé a ranglétrán. Mindez a többségi nemzet számára természetes, nem is gondolják, hogy másként is lehet. A kisebbségi sorsban élőknek a felsoroltakért folyamatos küzdelmet kell folytatniuk.
Legyünk egy kicsit büszkék magunkra, hiszen olyan dolgokra voltunk képesek, amelyeket a nálunknál tízszer nagyobb közösségek sem tudtak megvalósítani! Nekünk, magyaroknak, két alapvető problémánk van, a fejlett panaszkultúránk és a kishitűségünk. Mindkettő nemzeti tulajdonság, de nincs rá semmi okunk. A kishitűség gerjesztése egyébként is nagyon fékezi ezt a közösséget. Én többek között azt dokumentáltam ebben a könyvben, hogy bíznunk kell magunkban, mert erre megvan az okunk is.
* Egyik írásában megállapítja, hogy a vajdasági magyarság sikeresebb volt és tovább jutott az autonómia kiépítésében, mint az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai nemzettársaink. De mi a helyzet a Vajdaságban élő többi nemzeti közösséggel?
- Vajdaság történelme során sajátos és egyedülálló közép-európai etnikai mozaik alakult ki ebben a térségben, de mégis, azt a rövid időszakot kivéve, amikor a németség is fontos szerepet játszott, mindig a szerb és a magyar nép viszonyrendszere volt a meghatározó. Jelenleg azt lehet mondani, hogy a többi kisebbségi közösség a mi farvizünkön hajózik, hiszen ha mi létrehozunk új intézményeket, elfogadtatunk új törvényeket, azoknak ők is a kedvezményezettjei lesznek. Némi segítséggel ugyan, de szerencsére más kisebbségi csoportoknak is sikerült összegyűjteniük a szükséges aláírás-mennyiséget ahhoz, hogy közvetlenül választhassák meg a saját nemzeti tanácsaikat. Hihetetlen közösségi teljesítményként értékelem azt, hogy az itt élő magyaroknak legalább a 60-70 százaléka feliratkozott a magyar választói névjegyzékre.
* Éppen erre a 60-70 százalékra hivatkoznak majd azok, akik kétségbe vonják az új Magyar Nemzeti Tanács legitimitását is.
- Ez szakmai szempontból nagyon nevetséges érv. A legszigorúbb mérce, ami létezik a demokráciában, az az 50 százalék plusz egy szavazat, egyedül az alkotmányozásnál veszik alapul a kétharmadot. Ez viszont a magyarság kétharmada, vagyis nincs olyan demokratikus legitimitás, amit ezzel a kétharmaddal ne lehetne megvalósítani. Látott már valaki olyan választást, ahol száz százalék szavazott? Talán csak Enver Hoxha Albániájában... Egyébként meg ki tudja pontosan megmondani, hány magyar a minden magyar? A statisztikusok becslése szerint 260-270 ezerre tehető összesen a vajdasági magyarok száma. Az 1992-es választásokon az egységes VMDK 120-130 ezer szavazatot kapott, ami a magyar közösségi politizálás eddigi legnagyobb sikere. De akkor is akadt legalább 30-40 ezer magyar, aki nem a VMDK-ra szavazott és nem mellékesen 330 ezren voltunk. Mert mindig voltak, vannak és lesznek magyarok, akik nem a nemzeti opcióra szavaznak, de most közülük is sokan felkérték magukat a névjegyzékre. Vajon magyar-e az, aki magyarul beszél, de amikor a népszámláláson titkosan megvallotta a nemzetiségét, akkor jugoszlávot írt be, vagy nem nyilatkozott? Esetleg az, aki magyarnak vallja magát, de nem is tud magyarul? Szóval, hogy állapítsuk meg, mikor iratkozott fel minden magyar? A rendes választói névjegyzékre mindenki automatikusan felkerül, ha állampolgár, betöltötte a 18. életévét és anyakönyvezték. Amikor nemzeti, magyar parlamentet választunk, ezt nem vehetjük alapul, mert a születésétől fogva senkinek a nemzetiségéről nem vezetnek nyilvántartást. A nemzethez való tartozás az önmegvallástól is függ, hiszen ha például valaki vér szerint roma, de nem vallja magát annak, akkor nem roma.
* Mikor fejeződhet be az otthonteremtésünk?
- Soha. Vagy úgy gondoljuk, hogy az autonómiatörvénnyel és a tényleges hatáskörrel rendelkező új nemzeti tanáccsal a magyarság minden problémája megoldódik? Dehogy! Mert valójában mi is az autonómia? Egy olyan jogi, politikai eszköz, amelynek a segítségével könnyebben valósíthatjuk meg a céljainkat. Tehát az autonómia nem a végcél, hanem csak egy eszköz. Most a magyarság több lehetőséget, több eszközt tart a kezében, amellyel javíthat az oktatás, a művelődés, a tájékoztatás helyzetén. Minket a 90-es években jóformán minden vezetői helyről száműztek, de az utóbbi kilenc évben elértük, hogy részarányosan vagyunk iskolaigazgatók, kórház- és intézményvezetők. De az kevés, ha valaki a pozícióját csak a saját gyarapodására használja fel, mert nincs annyi igazgatói hely, hogy az egész közösségnek jobb legyen. A nemzeti politizálásnak alapvetően két célja van: megteremteni a feltételeket, hogy megmaradjunk annak, ami vagyunk és teljesen egyenrangúak legyünk azokkal, akikkel együtt élünk ezen a területen. Vége van annak az időszaknak, amikor a miloševići nemlét közepén ellenzéki pozícióból próbáltuk meg túlélni a helyzetet. Most már ezzel nem elégedhetünk meg, építkeznünk kell, illetve folytatni az elmúlt évek küzdelmét, amely jelentős eredményeket hozott.