— Igen, ismerős az érzés — jegyzi meg —, én ugyanis nemcsak szemtanúja, de szenvedő alanya is voltam egy teljesen másféle történetnek. Szeretném hangsúlyozni, hogy senkit sem akarok elmarasztalni vagy vádolni. Talán még a bírálni kifejezés is túlzás, hiszen a szüleimről, rokonokról szól mindaz, amit el szeretnék mondani. Figyelmeztetni szeretném ugyanis embertársaimat: nincsenek, legalábbis a földön, angyalok. Csak gyarló emberek, akik között egyre kevesebb a becsületes, jó szándékú, őszinte teremtés.

Ketten vagyunk testvérek, az öt évvel idősebb bátyám anya első házasságából született. Az apja nagyon korán meghalt. A bátyám kétéves volt. Anyám az egészségházban volt takarítónő. Elég sokat szenvedett. A nagyszüleim már nem éltek, ő két váltásban dolgozott, a fiát pedig nem vihette napközibe, mert délutáni váltás nem volt, és azt hiszem, még ma sincs az ilyen intézményekben. Anya mesélte, hogy felfigyelt egy jóképű, de nagyon lerongyolódott férfira, aki majdnem minden délutáni váltásban bent ült az ambulancia várótermében, de sosem ment be egyik orvoshoz sem. Valahogy beszédbe elegyedtek — így kezdődött a kapcsolatuk. A férfi elvállalta, hogy ha anya délutáni váltásban dolgozik, ő addig vigyáz a fiára. Saját bevallása szerint neki is volt egy kb. ennyi idős fia, akit a volt felesége nevelt.

Kiderült, hogy anya új ismerőse egy ismert városi család fia, aki teológiát tanult, és egy ideig szolgálatot is teljesített az egyik hitoktató tanfolyamon. De úgy látszik, jobban szerette a nőket, mint a Jézuskát, és „erkölcstelen” viselkedése miatt kizárták a hitközségből. Ez annyira megviselte a családját, hogy kitagadták. Így lett — főleg télen — a várótermek hívatlan vendége, hiszen jobb helyet ingyen sehol sem találhatott. Egy alkalommal anya hazahívta magához, a nagyapám holmijából tiszta ruhát adott rá, lenyírta a vállig érő haját… És utána már nem is ment az ő odújába.

Amikor anya teherbe esett velem, meg is esküdtek annak rendje-módja szerint. És megjöttem én. Azt mondják, csupa mosoly kisbaba voltam, nemcsak a szüleim, de a szomszédok kedvence is. Anyám igyekezett apa családját is bevonni az életünkbe. Apa szülei határozottan visszautasították a közeledést. A volt felesége azt mondta, a fiuk már elég idős ahhoz, hogy elhatározza, meg akarja-e ismerni az apját, kérdezzék meg őt. Az akkor már középiskolás fiú nem tudott választ adni, így a család összeboronálásából semmi sem lett. Mi a batyussal nagyon jól megvoltunk. És apám is úgy bánt vele, mint a saját fiával. Ahogy nőttem, egyre gyakrabban vettem észre, hogy a szüleim között nincs igazán harmónia. Apám szókincse, beszédmodora, viselkedése igencsak eltért az anyám egyszerű modorától, de azt hiszem, ő ezt nem érezte. Szerinte apám megváltozott, egy teljesen átlagos, normális ember lett, akinek a családja a legfontosabb. Csak jóval később derült ki, hogy valóban fontosak voltunk neki, de elsősorban azért, hogy legyen otthona, tiszta, kivasalt ruhája, normális étele.

A gimnáziumot fejeztem, amikor megláttam az apámat egy jól öltözött nővel. Igaz, csak beszélgettek, de apa egész idő alatt a nő vállán tartotta a kezét. Ezt anyával sosem tette. Amikor hazaért, megkérdeztem tőle, ki volt a szép nő, akinek a vállát fogta. Elvörösödött, és azt mondta, egy belgrádi kolléganője, akivel véletlenül futottak össze. Ezt nem fontos anyának elmondani — tette hozzá. És én nem szóltam.

A gimnázium után befejeztem a közgazdasági kart, két év múlva férjhez mentem. Megszültem a lányomat, már felnőtt. Időközben apa beteg lett, és két évvel ezelőtt meghalt. Anya lakását tatarozták, bővítették, amikor én megszülettem. Volt egy kis hétvégi házuk, autójuk. A hagyatéki tárgyaláson derült ki, hogy anya a házát apámra íratta, amikor tatarozták, mert apának nagyobb volt a fizetése, nagyobb kölcsönt kapott. Apám első fia hivatalos papírokkal jelent meg, hogy a ház, a hétvégi ház, az autó, és amiről mi nem is tudtunk, egy takarékbetétkönyv jókora megtakarítással — mind az övé. A bátyámmal meg sem ismertük a férfit a bíróságon. Azt hiszem, anyámat ez vitte a sírba. A hagyatéki tárgyalás után két hónappal hirtelen meghalt. Én biztos vagyok abban, hogy a hűtlenség, apám kétszínűsége vitte a sírba. Mert amíg apa is élt, anya sokszor mondta: látod, kicsim, minden ember jó, csak ki kell tapogatni a jó oldalát. Nem tudom, apám első felesége hol tapogatta az apámat, de ha akkor nincs jó ügyvédünk, lehet, most mi melegedhetnénk valamelyik ambulancia várótermében…