A siratóasszony hivatásként űzte a halott elsiratását. A koporsó mellett, általában a földön ülve, szakadt, tépett ruhában, fedetlen keblekkel jajveszékelve siratta az elhunytat, akit a legtöbbször személyesen nem is ismert. Ezért pénzt kapott, sőt a jómódúbb családok egyszerre több siratóasszonyt is fogadtak, hogy a virrasztásnak ily módon még inkább „híre menjen” a faluban.

E szokás manapság már nem, vagy csak elvétve él térségünkben. Éppen ezért lepődtem meg oly nagyon azon a hirdetésen, amelyet egy újvidéki fiatalember adott fel egy helyi újságban. A munkanélküliség, a pénztelenség és a kilátástalan anyagi helyzet sok mindenre rákényszeríti az embert. A szóban forgó fiatalember eme „hivatással” szeretné megalapozni anyagi biztonságát.

Hivatásos siratóként húsz euróért siratja el azokat a halottakat, akiket soha nem látott, nem ismert. „Ha többször is megrendelik a szolgáltatást, kedvezményes áron vállalom a munkát” — áll a hirdetésben.

Nem tudom, hogy van vele az Olvasó, de számomra ez nem csupán megdöbbentő, hanem ízléstelen és kegyeletsértő is. A siratást vállaló és az azt megrendelő részéről is. A lelkeket ugyanis nem a felszínes, hanem az őszinte, szívből fakadó bánat köti össze. Keresztfáján szenvedve már Jézus is arra kérte az őt sirató, tőle és tanításaitól távol álló, szerepet játszó siratóasszonyokat, hogy inkább önmagukat és gyermekeiket sirassák.

E felszínes, giccses színjáték — szerény véleményem szerint — napjainkban már nem elfogadható, sőt kegyeletsértő. Az évszázados hagyomány részeként elfogadható, de mint modern pénzszerzési lehetőség gyomorforgató.

Az újvidéki fiatalembernek a bevallása szerint akad „megrendelője”, noha az emberek még egy kissé viszolyognak a mesterkélt halottsiratástól. Tehát ő maga is bevallja, hogy az egész egy színjáték, melyben ő maga talán jól is szerepel, de az elhunyt valószínűleg nem igényelné. Őt azonban sajnos már senki sem kérdezi...

Nyitókép: Munkácsy Mihály — Siratóasszonyok