Ha majd egyszer megnyugszom, és elalszom a napi hajsza után, a rengeteg szenvedés és megaláztatás után, a szidalmazások pergőtüze után, a szívem sebes verése után, a torkom összeszorulása után, a visszatartott, mégis kicsorduló könnyek után, akkor, amikor már beszélni sem tudok, akkor, amikor már idegszálaim is mind elfáradtak, akkor, amikor testem a fáradtságtól elernyed, akkor, amikor már Isten felé a fohászom is csak fáradt, gyönge kesergés, akkor még egy utolsó, szinte már nem is hallható, csak finoman észlelhető gondolat, kérés, könyörgés fakad ajkaimon: Istenem, küldj lelkemnek nyugalmat, testemnek békét, ne verejtékezzem reggel, ne az agyongyötört álmatlan éjszaka vizes lepedői között ébredjek! Ó ne rettegjek az ébredéstől, ne az idő múlását figyeljem, de várjam a nap első sugarát.
Amikor majd testem lassan elernyed, és a fáradtság megsimogatja arcomat, lázas lélegzésem pihegéssé csendesül, amikor majd megszűnik számomra a való világ könyörtelensége, akkor add, ó, Uram a pihenést, emelj ki vergődésemből úgy, mint jóságos anya, amikor bölcsőjéből kiemeli és magához öleli gyönge, síró, könnyes szemű gyermekét! Akkor dédelgess, ölelj és csókolj, mondd, hogy ne féljek, hiszen velem vagy. Karjaidban most már nyugodtan pihenek és álmodom: egy vidám kacagó gyermeket látok, én vagyok, sokan körülvesznek, egy édes anyanyelvet beszélünk, érzem, lelkünk melegít, egy fiatal embert látok, én vagyok. Egy kedves ember megbotlott, elesett, a porból felemelem, hálásan néz rám. Milyen jó érzés, és álmodom - valaki ott van közel hozzám, sejtelem, most egy hang szól - ő vádol... Nem tetted meg mindazt, amit megtehettél volna, nem merted vállalni, amit vállalhattál volna. Ne! Ezt nem akarom. Szeretnék neki sok szépet mondani, védelmezni, lelkemmel átfogni, ruháját a portól már megtisztítottam. Felriadtam, és csak gondolataimban mondom azt, amit álmomban nem mondhattam.
Istenem, aludni, álmodni add meg nekem! Most valahol egy úton vagyunk. Csodálatos. Megnyugvással tölt el, olyan szép érzés. Haladunk, gyermek vagyok, vagy felnőtt? Szép és kedves, velem van ő is átlátszóan és tisztán, velem vannak ők is, a mi kacagó, mosolygó áldott lelkeink. A kocsi, amelyen utazunk, valami miatt megállt, és én már küzdök egy folyóban, egy híd alatt, megmentem őket, jaj csak az álom el ne múljon. Nem adom! Sikerül, megmentem őket. Felébredek, vegyesek bennem az érzések, a hideg verejték kivert. Vizes rajtam minden.
Istenem, aludni, álmodni, nyugtasd meg vergődő szívem! Nem, nem akarom a valóságot! A valóságot, vagy csak az ébrenlétet? Az idő múlik, mindjárt itt a hajnal. Kérlek, hatalmas Úr, add még az álomba merülést! Milyen furcsa, az álmot kívánom, és a szép valóságot akarom. Ó, szép Tisza, áldott rónaság, őseim vérétől átitatott föld. Ébren vagyok, a valóságot élem, és látom a hullámzó vizet, a víz erejétől a partoldalból kimosott és felém fordított, a tiszai homoktól szennyes emberi koponyát, pedig csak fürödni szerettem volna, a többi Tisza menti kicsi gyerekkel. Feledni szeretnék. Álmodni szeretnék. Hány éven keresztül vallottam, mondtam és hirdettem: ,,SZÉP AZ ÉLET!". Igen, kedves, sok a szenvedés, sokszor utaltál is rá, hogy miért is mondtam az életről, hogy szép. Gondolkodom, és nem hagyom magam - élek, hogy álmodhassam, hogy az életünk szép. Szépüljön meg minden az álmunk révén, és ott érezve a valót mondhassuk: ,,Kedves, szép az élet, mert álmodni tudunk". Ha felébredünk, hát küzdjünk, mint esendő emberek, és meglásd, az annyira óhajtott álom egy napon, fényes napon a feltámadáskor, mégis átölel.