home 2024. április 25., Márk napja
Online előfizetés
Halálig tartó lelkiismeret-furdalás
Perisity Irma
2019.09.25.
LXXIV. évf. 38. szám
Halálig tartó lelkiismeret-furdalás

A szerelem — ahogyan a filmekben, regényekben, úgy az életben is — szinte minden formában előfordul. Lehet lángoló, csöndesen szunnyadó, megbocsátó, gyógyító, vigasztaló vagy romboló, és akkor is betoppanhat az életünkbe, ha nem számítunk rá. És minél idősebb korban talál ránk, annál végzetesebb a hatása — mondja beszélgetőtársam.

— Ha az lesz az első kérdése, hogy miért akarom elmesélni az életemet, nem tudok rá pontos választ adni — kezdi csöndesen a középkorú férfi. — Talán emléket akarok állítani hármunknak, akik végigszenvedtük az éveket. Az is lehet, hogy közölni akarom másokkal, hogy sokszor önmagunk áldozataivá válunk. De egészen biztos, hogy nyilvánosan is ki akarom mondani, bármennyire is urai vagyunk a tetteinknek, sokszor történik olyasmi, aminek nem tudunk ellenállni, még akkor sem, ha tudjuk, hogy helytelen, ha biztosak vagyunk abban, hogy életünk végéig kínozni fog a lelkiismeret. Mert velem ez történt.

Az egyetemi tanulmányaim befejezése után visszakerültem a szülővárosomba. Ott éltek a szüleim, akik már nyugdíjasok voltak — elég későn születtem ugyanis. Szép családi házunk volt, apámnak bejáródott ügyvédi irodája, melyet csak át kellett vennem, ügyfelekkel, folyamatban levő perekkel. Sok más fiatallal szemben nekem úgyszólván tálcán kínálták a sikeres pályafutás lehetőségét, még a kezdeti nehézségeket sem kellett megélnem. Azt hiszem, jó szakember vagyok, gyorsan beilleszkedtem a munkába. Igaz, apám nagyon sokat segített, de később mindig hangoztatta, hogy az irodája a lehető legjobb kezekbe került, és büszke volt rám. Egy per során ismertem meg a jövendőbeli feleségemet. Elhaltak a szülei, és ő, valamint a két évvel fiatalabb húga ellen a rokonság pert indított a hagyaték miatt. Ahogy az már lenni szokott: ahol az elhunytak után jelentősebb vagyon maradt, ott az „éhes” rokonok keselyűként támadnak a családtagokra, és a leglehetetlenebb okokra hivatkozva követelik a hagyaték egy részét. Az apám ismerte a feleségem apját, így kerültek hozzánk a lányok, én vezettem az ügyüket — sikerrel. A két év alatt, ameddig a per tartott, sokat voltunk együtt, és úgy éreztük, jól kijönnénk egymással. Megbeszéltem a szüleimmel, és a per után összeházasodtunk. A húga azt mondta, ő kimegy Svédországba egy barátnőjéhez, mi költözzünk az ő családi házukba. Így is történt.

Nem voltunk halálosan szerelmesek egymásba, de ezt azzal magyaráztuk, hogy már elég érettek vagyunk ahhoz, hogy ne várjunk lángot ott, ahol a parázsnál is jól érezzük magunkat. Három év telt el, de a feleségem nem maradt terhes. A szüleim unszolására fordultunk orvoshoz, és néhány hónapos kezelés után várandós lett. A terhesség negyedik hónapjában járt, amikor a hvari nyaralásból hazafelé tartva egy teherautó belerohant a kocsinkba. A feleségem nemcsak a babát vesztette el, de olyan gerincsérülést is szenvedett, hogy kerekesszékbe került. Rettenetesen nehezen viselte a sorsát, és külön szenvedett a baba elvesztése miatt is, mert azt mondták, hogy többé nem lehet neki. Eleinte az anyám segített, amíg dolgoztam, de egy év múlva meghalt, a feleségem pedig nem tűrt meg idegent maga mellett. Az én ötletem volt, hogy a sógornőmet hívjuk haza, adjunk neki rendes fizetést, lakjon nálunk. A feleségemnek sem volt ellenvetése, csak arra kért, ha a testvére nem áll rögtön rá, ne könyörögjek, ne rontsam el az életét. De ő az első szóra csomagolt, és jött. Sokszor mondta, talán azért nem akadt ott komolyabb kapcsolata, mert az ő sorsa az, hogy itthon legyen velünk.

Most sorolhatnám a közhelyeket, de annak semmi értelme. A lényeg, hogy egy idő után a sógornőmmel egymásba szerettünk. Én úgy éreztem magam, mint egy szerelmes középiskolás, hiszen ez az érzés először kerített hatalmába, és csak vergődtem tehetetlenül. Mindketten halálosan szégyelltük magunkat, de az érzések erősebbek voltak az értelemnél. Állandóan arra ügyeltünk, hogy a feleségem előtt még csak egymásra se nézzünk. És mi, ostobák, azt hittük, hogy semmit sem vesz észre. Valóban nem tudtam, mit tegyek. Amikor a sógornőm terhes lett, azt mondta, visszamegy Svédországba, nincs lelke, hogy a nővére előtt szülje meg a gyereket. Szinte hihetetlen, de a feleségem megérezte, hogy el akar menni. Egy este, amikor az ágyba tettem a székből, megfogta a kezemet, és azt mondta: Ne haragudjatok rám, elevenen nem bújhatok a földbe, és az is világos, hogy nektek jogotok van az életre. Judit menjen vissza Svédországba, szülje meg ott a babát, hogy itthon ne kelljen magyarázkodnotok. Egy-két év múlva visszajön, addigra én már nem leszek. Mindkettőtöket szeretni nekem nem nehéz, bírjátok ki ti is ezt az egy-két évet. Judit visszament, kint egészséges kisfiút szült. Még ki sem engedték a szülészetről, amikor a feleségem egy délután örökre elaludt. Most normális családi életet élünk. De engem időnként olyan szívszaggató lelkiismeret-furdalás gyötör, hogy az az érzésem, a halálomig nem múlik el.


A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..