Halál, ó, rettenet(es)!
Pap Ágota pszichológus
2017.11.18.
LXXII. évf. 45. szám
Halál, ó, rettenet(es)!

Az élet csak akkor kaphat igazi értelmet, ha egyszer véget is ér.

A halál bekövetkeztének ideje, körülménye bizonytalan. Az emberi lét egyrészt a folyamatos élet utáni vágyról és az ezzel szembekerülő halálfélelemről szól, másrészt arról a biztos tudásról, hogy ez a vágy kielégíthetetlen, vagyis amitől félünk, az egyszer megtörténik.

Minden erőnkkel megpróbálunk távol maradni tőle, de igazán eltávolodni senki sem tud, hiszen nap mint nap olvasni híreket, hogy balesetben, betegségben halnak meg ismerősök és ismeretlenek. A média követhetetlen mennyiségű képpel, hírrel, videóval szinte az arcunkba tolja a halál jelenlétét.

Ám manapság, ahogyan a születés is, úgy a halál is leginkább a kórházakban játszódik le, mindenkitől szeparáltan. Ha bekövetkezik a vég, a hozzátartozók számára leginkább az elhunyt személy békés, nyugodt eltemetése az elsődleges. És közben, a gyász feldolgozása alatt, minden fázisban felbukkan a remény, vagyis addig, amíg élünk, van remény, és amíg remény van, addig élünk. Az orvostudomány is segít abban, hogy minél tovább távol tartsuk magunkat a haláltól, az élet meghosszabbítása valósággá vált, idősen is fiatalnak akarunk, tudunk látszani. Szeretnénk hosszú időn át tartalmas életet élni.

Sokaknál a haláltól való félelem olyan kóros állapothoz vezet, amelyet a szakma pánikként emleget. Ők a világban nem az élet, hanem a halál lehetőségét látják.

Saját végünkre gondolva rettegéssel tölthet el bennünket a megsemmisüléstől való félelem és az ismeretlentől való szorongás. Annak bizonytalansága, hogy be tudjuk-e fejezni a dolgainkat, elérni a tervezett céljainkat. Persze, félünk a meghalás, haldoklás folyamatától, melyben lehetünk kiszolgáltatottak, magányosak, melyben benne lehet a fizikai fájdalom. De félhetünk magától a halottól is. Vagyis szeretteink vagy mások halálának kapcsán lép fel bennünk a félelem. Az elengedés nehézsége a korai anya-gyermek kapcsolat sérüléséből eredhet. A veszteség élménye a saját halálunkra is emlékeztethet, emellett mindig szembesülnünk kell a magamra maradtam érzéssel is. Persze a veszteséget életünk során többször megéljük, és egy része nem jár egy másik személy eltávozásával. Bert Hellinger állítja, hogy aki már nincs, annak helye nem pótolható, mindenki, aki utána jön, csak az őt követő helyet foglalhatja el. Szorongásaink tárgya sokszor éppen az, hogy a másikkal kapcsolatban csak a pótolhatatlanság érzése merül fel.

Szorongásunkat, irracionális félelmünket azonban csökkentheti, ha valaki mellett megtapasztaljuk a halál élményét. Ez gyermekkorban lehet egy kisállat, akár a házi kedvenc, később pedig valamely családtagunk, barátunk is. Fontos, hogy részt vegyünk az utolsó óráiban, a rítusokban, vagyis a gyermeknek látnia kell az elpusztult állatot, és a szemeteskuka helyett egy kis temetési szertartással emlékezzen az addigi közös életre, hogy el tudja engedni őt. Korábban jelen volt a virrasztás hagyománya, az otthonban való felravatalozás, napjainkban azonban csak a halál híre jut el hozzánk — anélkül, hogy látnánk az elhunytat. A koporsó általában fedett, és sokszor már csak a hamvakat tartalmazó urna előtt búcsúzhatunk. A modern világ mindent rábíz a temetkezési vállalkozóra. A múlt században még jelentős volt a csecsemőhalandóság — nyolc megszületett gyermekből jó, ha ketten betöltötték a tizedik életévüket. Manapság viszont szinte minden csecsemőnek megvan az esélye arra, hogy hosszú életet éljen. Sok óvintézkedést teszünk annak érdekében, hogy megelőzzük a baleseteket és a betegségeket, késleltessük az öregedést, minimálisra csökkentsük a minket fenyegető támadások, betörések veszélyét, stb.
 

Zana Ágnes, Szabó Gábor és Hegedűs Katalin egy kutatásban rámutattak, hogy a nők valamelyest jobban félnek a haláltól, mint a férfiak, valamint azt is kiemelték, hogy a huszonöt évnél fiatalabbakban sokkal több az ellenérzés, mint az idősekben. 
Más kutatásokból kiderült, hogy a hetven év feletti megkérdezettek szerint az időskor előnye a szabadság, és szinte nincs olyan életkor, amikor az ember igazán öregnek érzi magát. Ezért a halálhoz fűződő legintenzívebb félelmet nem ez a korosztály, hanem a húsz-harminc évesek élik meg leginkább.

 

Általában elrejtjük a könnyeinket, a gyermekekben viszont ellentmondást eredményez a külső „kép” (kemény vagyok, és ha csak tehetem, mosolygok, hiszen nem kell nekem őt a saját fájdalmammal terhelnem) és a fájdalom verbális közlése közti különbség (rosszul vagyok, gyenge és szomorú, de biztosan gyorsan elmúlik). A nyugati társadalomban a gyászolónak szembe kell néznie a környezet nyílt vagy rejtett üzenetével is, mely szerint mihamarabb túl kellene esnie a gyászon, vissza kellene térnie a mindennapi életbe úgy, hogy ami történt, az sem a teljesítményében, sem pedig a munkájának minőségében ne mutatkozzon meg.

Nem árt tudni, hogy a lelki egészség szempontjából kívánatos a gyász kifejezése. Jó, ha szabad teret adunk érzéseinknek, ha meg tudjuk őket fogalmazni, ha tudunk az elhunytról beszélni, ha segítséget is tudunk kérni, és persze sírni. Ha az elhunyttal konfliktusos volt a kapcsolatunk, akkor maradhatnak lezáratlan ügyek, melyek miatt gyakran bűntudatot érezhetünk, illetve vádolhatjuk magunkat. Ezeket is fel kell tudni oldani.

Ne feledjük, hogy a halálfélelem főleg a fejlett országokban terjed, és összefügg a megrendült hitrendszerrel is. Pedig a hit fontos kapaszkodó az életben — de a halálban is. Ahol van hit, ott nincs félelem. Csak Európában és Észak-Amerikában érezhető ez a rettenetes félelem az elmúlástól. A többi kontinens országai ünnepet ülnek, ha valaki meghal, s az elhunyt lelkének további útját dicsőítik.

A halál árnyékában nehéz boldog életet élni, éppen ezért az egyik megoldás a tabuk feloldása lehet a társadalmi párbeszéd folyamán. A másik a halál elfogadása, azaz annak megélése, hogy egyszer mi is szembenézünk vele, és ez így van jól. Segíthet, ha gyakoroljuk a hitet, kereshetünk olyan közösséget, ahol a számunkra hiteles jelenlevőktől elfogadható magyarázatot kaphatunk. Ha megéljük az élet szépségét, és nem csupán hajszoljuk mindig feljebb és feljebb emelve az ingerküszöbünket, az szintén feloldással járhat. És van még egy igazán kellemes megoldás: az éneklés. A legújabb kutatások ugyanis azt bizonyítják, hogy az agyunk nem képes egyszerre félni és énekelni.


Illusztráció: Pixabay.com

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Lélekbúvár rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..