„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni: Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról. Íme, a világ fejtetőre állt. Férfilábak kalimpálnak a levegőben, visszacsúsznak a nadrágszárak, s a lányok, ó, ezek a lányok, hogy kapkodnak a szoknyájuk után!” (Örkény István: Arról, hogy mi a groteszk)
A szabadkai Népszínház Magyar Társulata február végén mutatta be régiónk kuriózumának számító, a sátras menyegzőket idéző Vajdasági lakodalom című produkcióját. A premier egyúttal ősbemutató is volt, ízig-vérig kortárs darabról beszélünk ugyanis, amelynél mind a drámaíró, mind a rendező az újszerűségre, a sajátos kifejezésmódra törekedett. A darabot Terék Anna szövege alapján Táborosi Margaréta állította színpadra. Noha a történetvezetés teljes egészében a szerző elképzelését követi, a rendezésben már a zene, a tánc és a ritmus kap hangsúlyos szerepet.
A Vajdasági lakodalomban egyértelműen felismerhető archetípusokkal találkozunk. Hamar kiderül, hogy az a bizonyos nagy nap a legkevésbé az ifjú párról szól, sokkal inkább a habos-babos, rózsás-fodros, túlcicomázott menyegzői szokásokról, és a boldog-boldogtalan násznépről: a kelekótya rokonságról, a vénlányról, a vőlegény barátjáról — aki titkon még mindig csapja a szelet az új asszonynak —, a nyugatra emigrált hozzátartozóról — aki bőkezűen szórja a valutát. Ezenkívül az ajándék lóról — melynek igenis a fogát nézik —, na meg a nagy zabálásról — melyet a rendező nagyon ötletesen, ritmusban, zenében, felkiáltásokban oldott meg. Minél inkább folyik a bor, annál inkább esik az est színvonala, és annál feledékenyebbek az emberek, már nem is tudják, ki kivel érkezett a lakodalomba. A vajdasági valósághoz persze hozzátartozik a muskátlizene is, melynek egyébként jelzésértékű feltűnésével is megelégedtünk volna, de hát ilyen ez a vajdasági lakodalom, a sok mulatóssal meg a hajnalban felhangzó sírva vigadó zenével együtt, a nagy bulizással, mindaddig, míg a lakodalmas sátor rá nem dől a násznépre.
Az alkalmazott színházi nyelv a tipikus momentumokra rávilágítva szerencsés helyzetkomikumokat teremtett. Szerencséseket, mivel ezekkel sikerült elérni azt, hogy nem egy lakodalmas ceremóniát, hanem annak színházi produkcióvá szublimált esszenciáját láthatta a közönség — ami valljuk be, egy ilyen látszólag könnyű, egyszersmind művészileg bonyolult téma feldolgozása esetén nem túl hálás feladat a színpadon. Arról pedig, hogy bennem — a befogadóban — milyen benyomás maradt meg a darabról, inkább beszéljenek a fenti sorok, hiszen amire én most szavakat keresek, azt a nálam okosabbak már megfogalmazták.
(Kovács Attila felvétele)
