* Szerintem közel s távol nincs ember, aki ne ismerné a temerini Bugyi családot. Édesapád, Bugyi Zoltán a 3 + 2 egyik alapító tagja. Milyen volt belenőni ebbe a legendáriumba?

– Én ebbe beleszülettem, hiszen a ’80-as években a faterék már nagyban nyomták, dübörgött a 3 + 2. Nálunk otthon mindig szólt a zene, ők is ott gyakoroltak a stúdióban, én pedig gyerekként ott ültem a dobos mellett, és csillogó szemmel figyeltem, mit csinál, próbáltam ellesni a technikát. Amikor már egy kicsit nagyobb lettem, megengedték, hogy néhány dalt eljátsszak velük. A mai napig emlékszem, hogy az első a Kicsiny falum volt, a másik pedig az Álmodj, királylány. Érdekes, hogy otthon mulatós zenét a családban senki nem hallgatott. Chick Corea, jazz fusion szólt, én pedig ezeken nőttem fel. Amikor apuék a ’80-as években a zenekarral kimentek Ausztráliába, itthon még nehezen lehetett beszerezni VHS-kazettákat, onnan hozta Dave Weckl és Steve Gadd dobiskoláját, a Chick Corea Elektric Band koncertjét, ezeket néztem négy-öt évesen. Azután apu beíratott zeneiskolába, zongora szakra. (Nevet.) Persze otthon én azért dobolgattam, de befejeztem az alsófokú zongoraszakot. Sokáig elektrotechnikai középiskolába készültem Újvidékre, mert az összes haverom oda ment, de az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy mégis inkább a zenével szeretnék foglalkozni. Megtudtam, hogy Szabadkán nyílik ütős szak, így oda jelentkeztem, az utolsó pillanatban estem be a felvételire. Aztán abban az évben végül mégsem nyílt meg a szak, így zeneelméletre iratkoztam be, s utána párhuzamosan csináltam a kettőt.

Fotó: Bugyi Dániel archívumából

* Miért éppen a dob?

– Ezt nem tudom. De sem a gitár, sem a zongora, sem az ének nem fogott meg annyira, mint a dob. Egyébként dolgoztam zeneiskolában, tizenöt évet lenyomtam dobtanárként, s azt tanácsolnám a szülőknek, hogy hagyják a gyerekeiknek, hogy ők válasszák meg a hangszert, melyet tanulni szeretnének. Mert a gyerekek ezt ösztönösen érzik, és ki tudják választani, mi való nekik.

* Két zenész egy családban. Apukád szigorú volt veled?

– Ez egy nagyon jó kérdés. A muzsikálás egyféle munka is, és mivel ez családi zenekar, amikor munka van, akkor nem lazázunk. De egyébként a hangulat az mindig kötetlen, de komolyan vesszük mind a ketten azt, amit csinálunk. Érdekes kapcsolat ez így, hogy apukámmal együtt „dolgozunk”, de az évek során megszoktam. 

Fotó: Ótos András

* Mi az a tévhit, amelyet az emberek a mulatós zenéről gondolnak?

– Ezt a műfajt is lehet nagyon igényesen művelni. Lehet, hogy vannak olyan zenekarok, amelyeket nem képzett zenészek alkotnak, így nem tudják magasabb szintre emelni, ezért a közönség könnyen összekapcsolja, hogy ja, a mulatós zene az ilyen. Na ez a tévhit. A mulatós zene is tud ugyanolyan nehéz lenni, mint akár a jazz, ha az ember komolyan műveli.

* Más zenei műfajokban is mozogsz, jelenleg két másik zenekarban is hallhatunk dobolni, az egyik a Luma Dui, mely a jazzt, a bluest és a cigány zenét vegyíti, a másik pedig a White Rum, mely inkább rockosabb.

– Igen, ez a három zenekarom van most, de a legtöbb időmet a 3 + 2 tölti ki, mert ahogy jön a nyár, elindul a turné, októberig minden hétvégém foglalt. De nagyon örülök annak, hogy van ez a másik két formáció, nagyon élvezek velük muzsikálni. Korábban is játszottam más műfajú zenekarban, Újvidéken volt egy kis jazztrióm, de nem könnyű összehozni a 3 + 2 mellett a próbákat és a fellépéseket.

Fotó: Ótos András

* Van olyan, hogy kedvenc zenei stílus, vagy nem válogatsz?

– Soha nem azt néztem, hogy milyen stílust kell játszanom, sokkal fontosabb számomra, hogy nagyon jó zenészkollégáim vannak, akikkel szeretek muzsikálni, ilyenkor teljesen mindegy, milyen ritmust vagy zenét kell játszanom.

* Valóban teljesen mindegy? Jöhet a rap, a turbofolk is?

– Sokféle zenei stílust játszottam már a punktól a jazzig, és azt mondom, hogy valóban mindegy. Ha jó zenészek vesznek körül, nekem csak annyi a lényeg, hogy jó legyen a hangulat, és jót, jól tudjunk együtt játszani. 

* És ha szabad kezet kapnál, milyen zenekart alapítanál?

– Valószínűleg jazz fusiont játszót. Ez visszavezethető a gyerekkoromra, hiszen ezt hallgattam először. De amit a Luma Duival játszunk, az egy kicsit hasonló. Egyébként készül egy saját albumom is, három dalt már befejeztem, de egyszerűen nem jutok a végére. Nincs időm semmire. (Nevet.)

* Mi az, amit szerinted a közönség nem lát egy zenész életéből?

– Azt a rengeteg gyakorlást. Sokszor megkaptam én is, hogy könnyű neked, te zenész vagy, hétvégén utazol, muzsikálsz, bulizol… Hát igen, csak nem látják azt a részét az ember életéből, amíg eljutott oda, hogy ilyen helyeken tudjon muzsikálni. Ez nagyon sok év gyakorlás, kapcsolatépítés eredménye. A közönség csak azt látja, hogy ott vagy a színpadon vagy a tévében, és muzsikálsz, élvezed. De ezzel nincs is baj. Egyébként ha turnén vagyunk, a zenélés szinte a legegyszerűbb rész, mert egyik nap Szlovákiába utazol, onnan már éjjel zötykölődsz egy autóban Romániába, alvás nélkül. Odaérsz, kipakolás, hangpróba, koncert, és már utazol is tovább. És mindezt meg is kell szervezni. Ez a nehezebb része, de én örülök, hogy ez a hivatásom, és van lehetőségem azt csinálni, amit szeretek. Számomra ez egyáltalán nem munka.

* A dobos egy zenekarban általában leghátul ül és zenél. Szeretsz ott a háttérben?

– Ó, én kiválóan érzem magam hátul, soha nem vágytam a reflektorfénybe. Ráadásul fontos pozícióm van, hiába vagyok hátul. A dob és a basszusgitár adja meg az alapot. Ha ez nincs, akkor nem lehet építkezni, ledől a fal. Mi a háttérből adjuk meg az alapot. Ezzel nem azt mondom, hogy a többi hangszer nem fontos, csak mások a szerepkörök, egyik sincs meg a másik nélkül.

* Van olyan, hogy egy dalt már olyan sokszor eljátszottál, hogy unod?

– Éppen erről beszélgettünk a zenészkollégákkal, hogy hogyan lehet ugyanazokat a dalokat újra és újra ugyanazzal az ízzel és érzéssel elmuzsikálni. Mert valóban ez a legnehezebb, hiszen ezredjére játszod már ugyanazt, de a közönség számára úgy kell tűnnie, mintha ez lenne az első alkalom. Nehéz, de nem lehetetlen, ebben is segítenek a jó zenészkollégák, akikkel megvan az összhang, mert akkor ezredjére is jól fogod érezni magad, és jót fogsz muzsikálni, amit a közönség is megérez. 

* Többezres tömeg előtt és klubokban is felléptél. Melyik az inspiratívabb?

– Hm. Természetesen hat rád a közönség energiája, de mindegy, hogy az ötven vagy tízezer ember-e. Játszottunk már huszonezer ember előtt is Sepsiszentgyörgyön, és voltak arénás bulik is, de nem ez a lényeg. Én most azt mondom, hogy jobban szeretek egy kis klubban játszani, ahol közelebb vagyunk egymáshoz, fellépő és közönség, mert jobban érezzük egymást, mint egy hatalmas színpadon, ahol mindenki távol van tőlem. Annak is van varázsa, de én ezt a másikat jobban szeretem, ahol minden arcot látok.

* Szerinted mekkora százalékban számít a tehetség, és mekkorában a kitartás?

– Tehetség kell, de a kitartás és a gyakorlás a nehezebb része. Nagyon kitartónak kell lenni. Én is igyekszem mindennap gyakorolni, ami persze nem mindig sikerül, de muszáj magad formában tartani. Ott a rutin, de ha nagyobb kaliberű zenét játszol, az nem elég. 

* Te miben méred a sikert?

– Ahogy járunk fellépni, sok korosztályt látok egyszerre öttől nyolcvanöt éves korig, és nagyon sok a gyerek. A szülőkkel odajönnek koncert után, s elmondják, hogy engem néznek a neten, én vagyok a példaképük – na nekem ez a legnagyobb siker, azt hiszem. Hogy valaki talán éppen miattam lesz egy nagyon jó dobos.

* Volt olyan zenei tanács, amely sokszor eszedbe jut?

– Az egyik újvidéki ütőstanárom mondta, hogy ha kiállsz muzsikálni, mindegy, mennyi pénzért játszol, és hány embernek, mindig 200 százalékosan kell teljesíteni. Először is magad miatt, másrészt pedig sosem tudod, ki hallgat. Ezt próbálom követni. 

* Dani, hol látod magad néhány év múlva?

– Jól érzem magam ott, ahol vagyok, soha nem vágytam nagyobbra, mint ami van. Abban azért bízom, hogy a 3 + 2, a White Rum és a Luma Dui is működni fog öt év múlva is, és nagy sikereket érünk el, a közönség pedig szeretni fogja azt, amit csinálunk.