Miért nem működik a biztonságos ház Szabadkán?

Szabadkának jól átgondolt és megszervezett szociális stratégiája van. Erről tanúskodik a gyermekek és az idősek, valamint a testi és szellemi fogyatékossággal élők védelme, illetve ellátása. Számos olyan intézmény és szakszolgálat működik, amely e szociális rétegeket kiszolgálja, mindezt a városvezetőség irányításával és támogatásával teszi. Ám ennek a szociális stratégiának vannak olyan területei, amelyekre nem helyeződik kellő mértékű hangsúly, vagyis: noha a városvezetőség részéről megvan a jó szándék, a gond megoldását bizonyos szakszolgálat nehezíti, vagy éppen ellehetetleníti.

Ilyen nemtörődömség áldozata lett az a biztonságos ház is, amelyet évekkel ezelőtt a szabadkai Vöröskereszt javaslatára hoztak létre Szabadkán. A tíz fő befogadóképességű épület működéséhez, a szükséges szakszolgálatok és az oda beköltözők biztonságát szavatoló szolgálat is adva volt. A biztonságos ház ennek ellenére csupán másfél évig működött...

— Egy ilyen menedékház létrehozása Szabadkán a helyi Vöröskereszt ötlete volt — tudtuk meg Pece Mihálytól, a Vöröskereszt szabadkai szervezetének titkárától. — Szükségét láttuk az objektum megteremtésének és működtetésének, mivel a családon belüli erőszak sajnos egyre nagyobb méreteket öltött már akkor is. A városvezetőség üdvözölte a kezdeményezést, és itt, a Vöröskereszt udvarában megnyílt a biztonságos ház minden szükséges infrastruktúrával, kísérő szolgálattal együtt. Mindez természetesen sok pénzbe került, de véleményem szerint nem ez volt az oka annak, hogy a ház másfél év után mégis bezárta kapuit...

Nem gazdaságos?

A biztonságos háznak a másfél év alatt mindössze három lakója volt. Ez felettébb érdekes, hiszen lépten-nyomon azzal a sajnálatos ténnyel szembesülünk, hogy a családon belül erőszakot elszenvedettek, főként édesanyák és gyermekeik nem tudnak hová menekülni az erőszaktevő apa vagy más családtag elől.

— A város vállalta, hogy a biztonságos ház működéséhez szükséges anyagiakat előteremti, a szakmai részével pedig a Szociális Központot bízta meg — mondja a Vöröskereszt titkára. — Magyarán: a Szociális Központ volt a megmondója annak, hogy ki veheti igénybe ennek a háznak a szolgáltatásait. Meghatározta azt is, hogy egy személy vagy szülő a gyermekével legfeljebb három hónapig tartózkodhat e menhelyen, addig azonban gondoskodni kell számára a biztonságról és az ellátásról. Az ügynek azonban szinte az egyik percről a másikra pontot tettek a végére, mondván: nem gazdaságos a ház fenntartása, pontosabban: nincs szükség egy ilyen létesítményre Szabadkán.

Nem tudom, hogy van vele az olvasó, de számomra érthetetlen, hogyan lehet az emberi szenvedést gazdasági mutatókkal mérni. Hol az empátia, az együttérzés és a segítőkészség? Hiszen a Vöröskereszt udvarában ma is ott áll az egyébként nagyon szépen berendezett épület. Nincs lakója, noha volna rá igény. És a történet csattanója, hogy Nagybecskereken, Újvidéken és Zomborban is működik egy-egy ilyen menedékház annak ellenére, hogy ott jóval később vetették fel szükségességének javaslatát, mint Szabadkán.

— Az említett három község bekerült egy, a B92 és a tartományi illetékes titkárság közös programjába, amely a biztonságos házak megalapítását tűzte ki céljául. Ehhez mindmáig meg is kapnak minden szükséges anyagi támogatást. Szabadka nem került be ebbe a programba, mivel itt már működött egy menedékház. Igen ám, de azt senki nem látta előre, hogy mi lesz az erőszakot elszenvedőkkel, ha a biztonságos ház működése megszűnik. És ez sajnos meg is történt... — hallottuk Pece Mihálytól.

Reális képet a helyzetről!

A város vezetőségének továbbra is szándékában áll ennek a létesítménynek a működtetése, ehhez azonban az illetékes szakszolgálatnak kellene reális képet vázolnia a helyzetről. Nem vitás ugyanis, hogy szükség van egy ilyen biztonságos házra. Csak az a kérdés, hogy a szakszolgálat hány esetet jegyez, és hányat igyekszik úgymond félvállról venni — azért, hogy ne kelljen a biztonságos házban elhelyeznie az áldozatokat. Azokkal ugyanis pszichológusnak, szociális munkásnak kellene foglalkoznia naponta, ami ugyebár pluszmunka a Szociális Központban dolgozó szakemberek számára.

— Én nem nyilatkozhatok arról, hogy véleményem szerint kinek a hibája vagy a felelőtlensége, hogy Szabadkán nem működik a biztonságos ház — mondja a titkár –-, és nem is áll szándékomban erről beszélni. Egy azonban biztos: szükség van rá.

Pece Mihálytól azt is megtudtuk, hogy a Vöröskereszt minden évben benyújtja a város vezetőségének a létesítmény működésére vonatkozó kérelmét. Sőt, felvetette már annak lehetőségét is, hogy a szabadkai ház ún. regionális biztonságos ház legyen, ahová topolyai, kishegyesi és magyarkanizsai, erőszakot elszenvedettek kerülnének a szabadkaiak mellé. A szóban forgó három község örömmel fogadta az ötletet, ám a projektum megvalósítására mégsem került sor. Pedig az épület itt van — infrastruktúrával és kísérő szolgálattal együtt —, csupán a jó szándék hiányzik.

Sem biztonságos ház, sem javító intézet...

Közben megtudtuk azt is, hogy a szabadkai Szociális Központ a nála erőszakot bejelentő, és a családból kilépni vágyó áldozatokat a zombori, a nagybecskereki vagy éppen az újvidéki biztonságos házban helyezi el ahelyett, hogy szorgalmazná egy ilyen létesítmény újbóli működtetését itt, a városban. Ennek vajon mi lehet az oka? Választ nem kapunk rá...

Sok-sok évvel ezelőtt Szabadkán működött egy javító intézet is, ahová viselkedési és beilleszkedési nehézségekkel küszködő fiatalok kerültek. Valakinek a döntése azonban ennek az intézménynek a működését is megszüntette. A város szerződést kötött a Kolevka gyermekotthonnal a szüleiktől elvett vagy árván maradt kiskorú gyermekek elhelyezéséről. E célra a városi költségvetésből minden évben egy bizonyos összeget utaltak át a Kolevkának, ám ez az együttműködés is megszűnt már. Csak találgatni lehet, mi okból.

Ki segít a bajba jutottakon?

A városi önkormányzat évente 4,5-5 millió dinárt különített el a biztonságos ház működtetésére. Ebből az összegből még most is megoldható volna a működtetése, és végre a családon belüli erőszakot elszenvedők is tudnák: nincsenek egyedül, és van, ahol befogadják őket. Persze azt is figyelembe kell venni, hogy a legtöbb áldozat nem mer kilépni a családból, a házasságból, ahol verésben, megaláztatásban van része. Ez egy igen nehéz döntés, és a legtöbb esetben a bántalmazást elszenvedők nem is kérnek segítséget senkitől. De ha létezne a biztonságos ház, és olajozottan működne a szociális védelem, talán a bántalmazottak — főként az édesanyák és a gyermekeik — bátrabban lépnének tovább a boldogulásuk felé. Jelenleg sajnos nincs, aki a családi házat elhagyó áldozatoknak biztonságot nyújthatna, és fedelet adna a fejük fölé. Reméljük, hogy a város vezetősége belátja: egy ilyen létesítményre nagy szükség van, hiszen a családon belüli erőszak egyre nagyobb méreteket ölt világszerte...