Ha messze mész…
Zséli Ágnes
2021.04.18.
LXXVI. évf. 15. szám
Ha messze mész…

Többször elgondolkodtam, hogy azoknak, akiket a sors útja a nagyvilág valamely távoli pontjára vezényelt, vajon megvan-e a lehetőségük, hogy a szülőföldjükhöz kötődő hagyományokat, kulturális és történelmi örökséget ápolják, őrizzék és továbbadják az utódaiknak.

Úgy döntöttem, erre a kérdésre a törökbecsei, nyugalmazott Karakó Veronától kérek választ. A beszélgetés során bizonyossá vált számomra, hogy a dédszüleink, nagyszüleink örökségét bárhova magunkkal vihetjük, nem feledkezve meg azokról még akkor sem, ha a ringó bölcsőnktől több mint 10 000 kilométerre lévő, másik kontinensre költözünk.


Családi pillanatkép

A Kormorán együttes szerzeményének szövegét idézném: „Ha messze mész, ha messze mész, mit elhagytál, végig elkísér. Az út kanyarog szerteszét, a vége megtalálja majd az elejét.” Ez így igaz, hiszen erről tanúskodik Veri néni története, élete is, aki a férjével, id. Karakó Istvánnal, a törökbecseiek körében közismert Pista bácsival mintegy húsz éve rendszeresen ellátogat Los Angelesbe, azzal a céllal, hogy néhány hónapot a családtagokkal tölthessen. Veri néni és Pista bácsi legutóbb tavaly októberben tért haza a messzi távolban lévő angyalok városából, onnan, arról a több millió lakost számláló helyről, ahol az ott élő magyarság a nemzeti hovatartozásról, a népi hagyományokról, örökségekről korántsem feledkezik meg. Veri néni azt mesélte, hogy az Amerikai Egyesült Államok nyugati partján lévő városban a Kárpát-medencéből kivándorló magyar közösség tagjai szinte minden hétvégén a Szent István király templomban találkoznak, magyarul imádkoznak, az Egyesült Magyar Házban (United Hungarian House) tevékenykednek, habár az utóbbi manapság a járványhelyzetre való tekintettel korlátozva van. Beszélgetésünk során, ha egy kis időre is, de elfeledtük a koronavírust, és visszautaztunk az időben azokba az évekbe, amikor az emberiség életébe még nem szólt bele a tavaly kezdődő betegség.


Munkában a férfiak: Verona veje, fia és férje

Karakóék első alkalommal 2002-ben röpülték át vasmadáron az óceánt, s elmondásuk szerint egy kicsit féltek, hiszen azt gondolták, hogy ott, a nagy, kék vízen túl a családtagokon kívül nem találkoznak más magyarokkal.

— Kint él a lányom, a vejem, a fiam, a menyem s a szemünk fényei, a nyolc unokánk — kezdte meséjét Veri néni. — Több mint hússzor jártunk ott, és ilyenkor egy-egy alkalommal akár fél évig is a családdal vagyunk, sőt, a kis családunk mellett tagjai lettünk az ott élő magyar közösségnek, az ott tevékenykedő nagycsaládnak is. A magyarok apraja-nagyja a Cserkészek Klubjának keretében ápolja a magyar hagyományokat. A munkához én is minden alkalommal szívesen csatlakozom, hiszen ott sem marad el a húsvéti tojásfestés, a karácsonyi kóringyálás, a csuhébaba-készítés vagy akár az alföldi juhász hangszerének, a furulyájának a kifaragása, a néptánc, a népi énekek, a versmondás, a magyar írás-olvasás. Az ott élő magyar szülők többsége odahaza magyarul beszél csemetéjéhez azzal a céllal, hogy az édes, ékes magyar nyelv a messzi távolban is megőrizhesse értékeit. Nemzeti ünnepekkor alkalmi műsorokat szerveznek. Megtartják az 1848-as szabadságharc, az 1956-os októberi forradalom emléknapját, a főzéssel, sütéssel egybekötött Szent István-napi rendezvényt, mely társalgással, szórakozással, magyar zenével folytatódik, sőt, az is előfordul, hogy az Egyesült Magyar Házban több mint kétszázan is összejönnek, annak érdekében, hogy együtt lehessenek.


Karakó Verona és István

Veri néni azt is elmondta, hogy az eseményeken hagyományos étkek kerülnek az asztalra, a nagymamáink receptje alapján készített magyar ételek. A piros-fehér-zöld színben pompázó csarnokban magyar népviseletbe öltözött gyerekek, fiatalok jelenítik meg a népi táncokat, népdalokat.

— Az együttlét nem ismer térbeli határokat — jegyezte meg Veri néni —, hiszen vannak, akik az Egyesült Államok keleti partjáról érkeznek, mind idősebbek, mind fiatalok. A történelmi eseményekkor a zászlófelvonás mellett a magyar és a székely himnusz is elhangzik, melyet mindannyian tiszta szívvel, fennhangon énekelünk, mert tudják, tudjuk, hogy a hazánk ott van, ahol a gyökereink vannak. Az unokáink is ezt vallják, hiszen arra tanítjuk őket, hogy az ember úgy szeretheti legjobban a hazáját, ha az folyamatosan benne, a lelkében él. Az igaz, hogy van közülük olyan, aki Amerikában született, de ők a hazájuknak, otthonuknak a szőke Tisza menti bánáti települést, Törökbecsét tartják.


Karakó Verona a lányával, Hajnalkával


Veri néni azt is hozzáfűzte, hogy minden alkalommal, amikor újra az angyalok városába érkeznek, az ott élő honfitársaiknak a messzi távolban ékeskedő rónaságról mesélnek. Olyankor szem nem marad szárazon, ami a haza iránti vonzalmat, a visszavágyódást tükrözi. Ezeken a gondolatokon a Los Angeles-i Egyesült Magyar Ház enyhít, mely a magyar együvé tartozás megtestesítője.

Remélem, hogy ez az írás több ember lelkét is megérintette. Velem éppen ez történt, hiszen a Karakó Verona nénivel folytatott beszélgetésünk óta többször eszembe jutnak Kölcsey Ferenc sorai: „Isten egy szívnek egy kebelt teremte: így egy embernek egy hazát.”


Unokákkal körülvéve

A felvételek forrása: A Karakó család archívuma

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Bánáti Újság rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..