Nagyvárosból egy kisebbe, Magyarországról Szerbiába költözött. És ha belegondolunk, ez általában fordítva szokott történni. Na de ő nem az az áltagos típus.

* Nagy váltásnak élted meg, hogy Budapestről Magyarkanizsára költöztél?

— Annyira természetesen történt mindez, hogy egyáltalán nem éreztem nagy váltásnak. Volt persze előtte egy ingázó időszak és egy itt töltött nyár, de úgy élem meg, mintha ez mindig is bele lett volna kódolva az életembe.

* Nem sokat teketóriáztál, megkerested a Zentai Magyar Kamaraszínházat, van-e számodra ott munka. Kellett valami, ami közel van, és színház?

— Amikor egyértelművé vált, hogy ide fogok költözni a (most már) feleségemhez, akkor az is nyilvánvaló volt, hogy azért munka is kellene. Ezelőtt is jártam már vajdasági színházakban, néztem előadásaikat, de először Mezei Kingát és Dévai Zoltánt kerestem meg, mert valamiért ott Zentán volt a legjobb vibe. Éreztem valamiféle nekem tetsző kisugárzást, úgy gondoltam, jó lehet itt társulati tagnak lenni. 

* És most itt vagy. Ráadásul még tamburát is ragadtál, s a Durindón is felléptél a színház társulatával. Valamiért nehezen tudom elképzelni rólad, hogy reggelente magyar népzenére csörög az órád. 

— Nem nagyon volt nekem időm ezen gondolkodni. Ültem Zentán a Mojo Clubban, és mivel Hajdú Tamás, aki a színházi népzenei koncerten fellépett, nem tudta vállalni, megkérdezték, nincs-e kedvem tamburázni, ha igen, másnap 10-kor várnak próbára. Ezelőtt még soha nem volt tambura a kezemben, de természetesen ott voltam a próbán. Virág Gyuri kollégám megmutatta a harmóniákat, egy hétig csak azt gyakoroltam. Na, ez egy mély víz volt, de végül jól sült el, az értékelésen annyit mondtak, a tamburás fiú nagyon jó, csak még sajátítsa el a hangszer pengetésének technikáját. (Mosolyog.)

* Van neked egy monodrámád, az 1 V 1. Miért a monodráma?

— Ötödéven Zsámbéki Gábor mesterem mindenkinek azt a feladatot adta, hogy készítsen monodrámát. Elkezdtem írni egy szöveget. Ő még másodéven ajánlotta nekem Sartre Egy vezér gyermekkora című novelláját, melyet elolvastam, és kitaláltam, hogy ebből fog készülni a monodrámám.  

* Személyes hangvételű előadásról van szó, melyben sokat merítesz saját gyermekkorodból, a múltadból is. Könnyebb az embernek a színpadon beszélnie magáról, mint a való életben? 

— Én folyamatosan vittem Gáborhoz a Sartre-adaptációkat, s egy idő után azt mondta, szerinte érdekesebb lenne a saját sztorim alapján megírni a szöveget. S az a gyanúm, hogy azért lett ilyen későn bemutatva — annak ellenére, hogy a szöveg már kész volt —, mert kellett az hozzá, hogy előbb a bennem lévő sérelmeket, szorongásokat, frusztrációt terápiás környezetben feldolgozzam. Nagyon más lett volna az előadás, ha enélkül vágok bele, s dacból, haragból dolgozom. A stand-up formához nyúltunk, azt kerestük, hogyan lehet a kemény sztorikból viccet csinálni.

* A humor szerinted tompítja vagy erősíti a kemény történeteket?

— Egyértelműen erősíti. Ha azt mondod, monodráma, két dolog jut eszembe, az egyik, hogy ül egy nő egy széken, és 40 percig szomorkodik. A másik pedig egy férfi színész, aki használ vagy negyven kelléket, és közben bohóckodik. Én egyiket sem akartam. (Mosolyog.) Azt hiszem, van a szövegnek drámája, és benne van a nevettetni vágyás is.

* A közönség reakcióit figyeled közben?

— Mindent figyelek. Én általában előadás előtt úgy érkeztem Józsa Tamáshoz, aki az előadásban velem van a színen zongoristaként, hogy na, akkor beszéljük meg a változtatásokat. És ha azt érzem, kell, akkor változtatok.

* Magyarországon is sokat foglalkoztál fiatalokkal, az idén nyáron pedig már a MAdT tábor egyik tanáraként az itteni diák színjátszókkal is dolgoztál. Milyenek ma a fiatalok a fiatal Benetthez képest?

— Nagyon nagy igény lenne szerintem arra, hogy az iskola és az oktatási rendszer lépést tartson velük és az elvárásaikkal. Kevésszer kaptam el igazán önfeledt vagy jókedvű pillanatukat a diákjaimnak. Mi sokat dolgoztunk az önkifejezésen, azt éreztem, nem elég bátrak, nehezen fogalmaznak meg dolgokat. Azt érezték, hogy nem komfortos nekik a saját bőrükben, de azt, hogy pontosan mi a probléma, nehezen tudták megfogalmazni. És nehezen olvassák a jeleket, gesztusokat. Kemény Lili irányította rá erre a figyelmem. Amikor filmes kurzust tartott az egyetemen, látta, hogy a diákok nem tudnak jól olvasni például egy filmes jelenetet. Ha van egy szándékosan elrugaszkodott jelenet, mondjuk, a Mulholland Drive-ban, ahol szándékosan elnagyolt a színészi játék, mert jelzi, hogy ez nem a film valósága, ők azt mondják, nekik ez hiteles színjátszás volt.

* De gondolod, hogy kizárólag az oktatásügyön múlik mindez, s azon, hogy nem alkalmazkodnak az igényeikhez?

— Olyan szempontból igen, hogy ha ők nem teszik meg, majd megteszik helyettük a netes platformok, melyekkel bőven találkoznak a fiatalok a telefonjukon. S ezek a platformok nagyon ügyesen és jól tartják a lépést. Én is szoktam pörgetni az Instát vagy a Facebookot, és néha már én sem tudom, mi az igaz, mi a vicc, mi a reklám.

* Én is, s én néha azt sem tudom, miért csinálom, csak csinálom. 

— Mert az algoritmus átveszi a fogyasztói szokásaidat, és lesz egy olyan hamis képzeted, hogy egy régi jó ismerősöddel töltöttél időt. Olyannal, aki tudja, mire van szükséged, de ez egy aszimmetrikus viszony. És olyan sokféle tartalommal találkoznak, hogy nem egy, hanem rengeteg kód alapján kell érteniük dolgokat. Itt látom az összefüggést.

* Sokan a Larry című filmből ismertek meg téged. Külön polcon van az életed szekrényében ez a film?

— Mindenképp. Nagyon fontos számomra. Már csak azért is, mert Bernáth Szilárd rendezővel ekkor köttetett köztünk egy barátság. Felemelő volt, hogy nemcsak úgy gondolt rám, mint színészre, hanem mint alkotótársra is. Előtte és utána sem volt ilyen jó forgatási élményem. Volt, hogy a forgatáson reggel találkoztunk a szálláson, és megbeszéltük, mit vegyünk fel aznap. Ez nagyon nem szokványos egy film esetében, a gyártásvezetők haja égnek áll tőle. És imádtam forgatni a civilekkel, amatőrökkel. Jóféle stressz és kihívás, na meg hihetetlen sikerélmény is. Például ott volt Olivér, akit 40 perce ismertem meg, s azt kérték, juttassuk el a jelenetet oda, hogy végül egymásnak feszülünk.

* Ilyen esetben több múlik a profin, mint az amatőrön?

— Ekkor már forgattunk egy ideje, tudtam, mi lehet hasznos, mi az, ami beleillik, és talán benne is marad a filmben, ezért az impró közben, még ha nem is az egymásnak feszülés felé mentünk, ha jó dumákat lökött a partnerem, akkor ott elidőztem, pusholtam őt. Sok improvizáció volt benne. És a másik kedvenc élményem, amikor a forgatókönyv szerint Larry bemegy a cigánytelepre, s jönnek elé a gyerekek, akik kérik, hogy rappeljen. Na mi ezt a második napon vettük fel, az előző napon már jártunk ott, s én rappeltem nekik. S amikor megérkeztünk, konkrétan az történt, ami meg volt írva, jöttek a gyerekek, és kérték, hogy rappeljek. Csak be kellett kapcsolni a kamerát.

* Volt már olyan felkérés, amelyet visszautasítottál? És ha igen, mi volt az oka?

— Színházas felkérést azért utasítottam már vissza, mert azt éreztem, hogy ha még egy bemutatóm van, kipurcanok, vagy azért, mert nem éreztem azt, hogy közölnivalóm lenne, bármilyen darab által. A film másik történet. Mivel nagyon képlékeny és elfogult támogatási rendszer a jelenlegi, ezért látszik, hogy bizonyos film azért készül el, mert valaki szeretne egy kis pénzt keresni általa, vagy azért, mert van vele mondanivalója a készítőjének. Az első kategória eleve egy olyan hendikeppel indul művészileg, hogy szinte lehetetlen jót csinálni, mert hazug az alapja, s én színészként ebben csak egy alkatrész lehetek, nem én fogom beletenni azt a kurázsit, amelytől az nem lesz, mondjuk, kurzusfilm.

* Akkor azt mondod, nem a fáradt és megkínzott színész a jó színész? Nem ezáltal lehet a határaitokat feszegetni, ami egy művész esetében kulcsfontosságú?

— Hát nagyon nem. Volt időszak, amikor a Terápia című sorozat miatt korán reggel személyi edzőhöz jártam, onnan egyetemre, közben párhuzamosan próbáltuk a Terápiát, az egyetemen egy vizsgaelőadást, és forgattam Dudás Balázs diplomafilmjét. Na akkoriban megesett, hogy álltam az udvaron, egyszer csak kiment a lábamból minden erő, és összecsuklottam. Ebből már nem kérek, és nincs is értelme, nem lehet három szerepet egyszerre ugyanazon a színvonalon csinálni. Egyébként ha fáradt vagy, akkor nehezebben léped át a határaidat is, konkrétan nincs is rá erőd. Én akkor tudok jól teljesíteni a színpadon, ha tiszta vagyok, kipihent, és tudom, mit miért csinálok. A fáradtság csak erőlködést szül.

* Az írás és a rendezés is érdekel. Most is dolgozol valamin?

— Én ha nem is papírra vagy egy Word-dokumentumba, de folyamatosan „írok”. Biciklizés közben is. Konkrét dolog most nincs, de mindig van a fejemben néhány ötlet, hogy mit is kellene csinálni. Ha az eddigi tendenciát nézem, azazhogy háromévente készítek előadást, az 1 V 1 és a Színész, szegény után lassan itt lenne az ideje.

* De előbb még itt vannak az ünnepek. Más lesz az idei karácsonyod, mint a tavalyi volt?

— Annyiban lesz más, hogy az idén nem lesz élő fenyőnk, mert kinyírtam a tavalyit. Elültettem, de szegény nem élte túl. Viszont a feleségem a nagyfiának a Mikulás-futásra készített kartonból egy karácsonyfajelmezt, melyet végül nem vett fel, mert esett az eső, így most ez lesz a karácsonyfánk. S annyiban is más lesz, hogy most már négyen ünnepeljük majd Zsigmond fiunkkal, aki akkor már komoly, négy hónapos fiú lesz.

* Te mennyire veszed ki a részed a karácsonyi előkészületekből?

— Szerintem nagyon meg kell válogatni, mi az, amiben az ember valóban tud segíteni, s mi az, amibe inkább belekontárkodik. Tavaly mi, fiúk díszítettük a fát, melyről közösen megállapítottuk, hogy jó ronda lett, de magát az aktust, ahogy ketten díszítünk, imádtuk. Én egyébként szívesen csinálom ezeket, főleg gyerekekkel közösen, mert én is úgy emlékszem gyerekkoromból, hogy ezek mind jó pillanatok voltak.