Dezső Péter Szabadkán végezte el a tanítóképzőt, egyetemi évei alatt pedig közelebbről is megismerkedett a ferences renddel. Ekkor döntött úgy, hogy jelentkezik a szabadkai rendházba, mely a zágrábi ferences rendtartományhoz tartozik. Tanulmányai miatt Horvátországba költözött, teológiai képzését pedig Budapesten fejezte be. Papszentelése után Szabadkára helyezték vissza, ahol két éven át a Hitélet főszerkesztőjeként is tevékenykedett. Missziós szolgálata során számos országban megfordult, tapasztalatait pedig papi és közösségi munkájában kamatoztatja. Meglátása szerint azzal válhatunk igazán gazdagabbá, ha nemcsak tanítunk, hanem készek vagyunk tanulni is másoktól.

Dezső Péter fotóarchívumából

— A mi rendtartományunknak három háza van Ausztráliában, és lehetőségem volt helyettesíteni az ottani testvéreket, két hónapot töltöttem Sydney-ben. Az ottani testvér szeretett volna hazajönni egy hosszabb pihenésre. Kalandos volt maga az utazás is, mely 24 órán át tartott. Ott az évszakok fordítottak, amikor én mentem, akkor itt tavasz volt, ott pedig ősz, a napszakok is fordítottak. Nyolc-tíz napra volt szükségem, hogy a szervezetem igazodjon az ottani viszonyokhoz. Érdekes, hogy ott nincs sarki bolt, kilométerekre van egy bevásárlóközpont. A távolságok hatalmasak ebben a városban. Sydney akkora, mint egész Bácska. A másik érdekesség, hogy napközben nincsenek emberek az utcán, sok időt töltenek az autóban, egy-két órát utaznak a munkahelyükre, ott vannak egész nap, majd megint utaznak, otthon csak alszanak. Sem ember, sem autó az utcán, ez egy kicsit posztapokaliptikus élmény volt. A családok két-három órát töltenek együtt. Hétvégén piknikezni mennek a parkokba. Nekik az a természet, az igazi természetbe nem mehetnek, mert sok a veszélyes állat.

* Mi volt a következő célállomás?

— Ausztrália után Svédországban voltam, majd három hónapos próbaidőre mentem ki Afrikába, Dél-Szudánba. Ez a világ egyik legszegényebb országa, a fővárosban, Jubaban nincs áram, sem vízszolgáltatás. Az államnak nincs gazdasága, nincsenek gyárak, munkahelyek, iskolák, kórházak, nagyon nagy a szegénység. A mi plébániánk területén volt egy menekülttábor, melyben a mai napig 10 000 ember él. Az egyik törzs elkezdte lemészárolni a másikat, de szerencsére az ENSZ-katonák már akkor ott voltak, és gyorsan, sikeresen körülkerítették ezt az egy törzset. Azóta azok az emberek nem mernek onnan kijönni. Ebbe a táborba mentünk misézni. Abban az országban nagyon gyorsan megy le a nap, az egyik pillanatban világos van, a másikban már sötét. Reggel 6-kor kel fel a nap, este 6-kor nyugszik. Az emberek ehhez alkalmazkodnak, mivel nincs órájuk. Ez az ország veszélyes, nincs világítás, este bűnszervezetek és bandák garázdálkodnak az utcákon, kijárási tilalom van. Nagyon meleg volt, éjjel 3 óra után hűlt le a levegő 30 fok alá. Csak akkor tudtam elaludni. Van esős és száraz időszak. A szárazban porrá változik a föld, ezt viszi a szél, az ablakok állandóan nyitva vannak, a szél befújja a port a házakba is. Az volt a szerencsém, hogy a száraz időszakban voltam. Az esősben megjelennek a szúnyogok, melyek maláriát terjesztenek.

* Afrika után hova utazott?

— Zserdin Gellért püspök úr, aki délvidéki magyar, ötven éve misszionárius Peruban. Megtudta, hogy nyitott vagyok a missziók iránt, kihívott magához, hogy menjek neki segíteni, mert az ő püspöksége akkora, mint egész Horvátország. Ott csak 40 pap tevékenykedik. Amazóniáról van szó. Kimentem segíteni. Peru hatalmas ország, 33 millió lakosa van, Limában, a fővárosban 11 millióan élnek. Három nagy tájegység alkotja Perut, az első a Costa, azaz a tengermellék, mely sivatag. Ott soha nem esik az eső. Az Andok a második, Amazónia pedig a harmadik. Ez három eltérő kultúra, három szokásvilág, az emberek maguk is nagyon különböznek. Amikor Limába mentem, mindig az Andokon kellett átmenni, az út 10 órán át tartott. A buszban jelentkezik a hegyi betegség. Az ember az útnak a felét végigszenvedi. Peruban is van esős és száraz időszak.

Az esősben fél évig mindennap esik az eső, és patakok keletkeznek, melyek a hegyekről viszik a sarat, a növényzetet, a főút mindig a folyó mellett van, a törmelék ráesik az útra — ha az embernek nincs szerencséje, akkor a fejére, ha szerencséje van, akkor csak az útra. Olyankor várni kell a munkagépekre, hogy eltakarítsanak. Ott teljesen más a mentalitás, az emberek lazán veszik az életet, nem sietnek, türelmesebbek, lassabbak, általában késnek, és nem izgatják magukat emiatt, de a másik fél, aki vár valakit, az sem várja el, hogy a személy időben érkezzen. Egészen furcsa is lenne, ha valaki a megbeszélt időben jelenne meg. Nem jellemző rájuk az erős fogyasztói mentalitás sem, nincs meg bennük a kényszer, a vágy, hogy mindig újat, jobbat, szebbet, minőségibbet vásároljanak. Sokkal szabadabbak, nem is költekeznek, a minimumból is boldogan meg tudnak élni. Úgy vannak vele, csak legyen asztal, ágy, szekrény. Ez volt a perui nagy kaland. Két évet töltöttem ott, aztán voltam Kanadában, Argentínában, amikor pedig Afrikába utaztam, akkor Dubajban is voltam átutazóban, 12 órát töltöttem ott, ki tudtam menni a városba.

* Mit adott önnek ez a sok utazás, mi mindent tapasztalt? Mit kap az ember attól, ha eljut távoli országokba, megismeri az embereket és az életmódjukat?

— Úgy érdemes utazni, ha az ember hosszabb időt tud eltölteni egy helyen, mert négy-öt vagy tíz nap nem elég ahhoz, hogy megismerje az ottaniak mentalitását, életstílusát. Érdemes egy kicsit hosszabb időt eltölteni, ki hogyan engedheti meg magának. Ez azért jó, mert ilyenkor az ember viszonyítani tudja a saját életét egy más stílushoz, és magába tud nézni. Önvizsgálatot tud tartani, amikor megtapasztalja, hogy más embereknek milyen az életük, az életfelfogásuk, milyen nehézségeken, gyötrelmeken kell végigmenniük.

Amikor ott van velük, és végigmegy az ő gyötrelmeiken, akkor igazából nemcsak önvizsgálatot tart, hanem hálát is érez, elkezdi értékelni azt, amije van, a saját kultúráját, szokásait, életkörülményeit, nehézségeit, örömeit, kap egy tükörképet, egy viszonyítási pontot. Ez nagyon sok embernek hiányzik, mert csak Európában járnak, a tehetősebbek is csak a kontinensen belül turistáskodnak. Ha az embernek nem tágul eléggé a világképe, akkor zárkózottá tud válni. Nem érti meg a másikat. Sokan megpróbáltak lebeszélni engem ezekről az utazásokról, és ekkor lett világos számomra, hogy másokban mennyi a félelem. Az emberek rettenetesen kötődnek az anyagiakhoz, a biztonsághoz, a megszerzett dolgokhoz. Nem szabadok. A szívük nem elég szabad, hogy tudjanak menni, megismerni, ismerkedni, nyitott szív kell ahhoz, hogy befogadjunk másokat, más kultúrát, és tanuljunk másoktól. Ne csak én tanítsak mást, én is szeretnék tanulni másoktól.