— Ha néhány évvel ezelőtt valaki nekem azt mondja, hogy van rontás vagy átok meg egyéb ostobaság, a szemébe nevettem volna — kezdi a negyven körüli, városi fiatalember, és az arcára van írva, hogy mélyen hisz abban, amit mond. — Mert nem létezik, hogy valamilyen sötét erő beavatkozása nélkül fordul az ember sorsa új irányba, hiába van olyan érzésünk, hogy erősen tartjuk a gyeplőt. Amikor tizenkét évvel ezelőtt a szüleimtől megkaptam ennek a birtoknak a tulajdonjogát, úgy éreztem, számtalan lehetőség nyílt meg a családom számára. De hatalmasat tévedtem. És a tévedések sorozatának forrását csak ezután kezdtem kutatni, amit pedig találtam, az egyszerűen megdöbbentett. A legegyszerűbb magyarázat az volt, hogy az örökölt régi házon, a körülötte levő nyolcholdnyi földön átok ül. De döntse el maga!

A szüleim munkásemberek voltak, sajnos már csak az anyám él, akinek nyugdíja van, nem szorul a gyerekei segítségére. Van két nővérem, férjezettek, az idősebb már két felnőtt gyerek anyja. Nős vagyok/voltam én is, van egy fiam is, aki az anyjával él, mert még kiskorú, így döntött a bíróság. De teljesen normális a kapcsolat közöttünk, még a feleségemmel sem ellenséges a hangulat, mindketten felismertük, hogy tévedtünk, amikor összeházasodtunk. A válás után ő már kétszer férjhez ment, de sehol sem találja a helyét. A családfámról, a gyökereimről először a szüleimtől hallottam, hát most azt mondom el.

Apám már öreglegénynek számított, amikor összekerültek anyával, aki alig volt húszéves. Az özvegy édesanyjával élt elég szerény körülmények között, így apám, akinek a családja ismert volt a környéken, jó partinak bizonyult. Már nagyok voltunk mi, gyerekek, amikor néha, leginkább esténként, apámék a kezdetekről meséltek, és anya ilyenkor — heccelődve (?) — mindig azt mondta, hogy apámat jóval az esküvőjük után szerette meg igazán. A fiatalok apám szüleinél kezdték meg a házaséletüket, ott született mindkét nővérem is. Apámnak volt egy néhány évvel fiatalabb húga, aki a szülei szeme fénye volt. Ez a megkülönböztetett szeretet anyagilag is megmutatkozott, a nagynénit ugyanis iskolába járatták, igaz, csak szakmát tanult, de apám még azt sem, ő munkálta a ház körüli földet. Amikor a nagynéni férjhez ment, a nagyapa a városban vett nekik lakást, berendezte, és amikor megszületett a fiuk, még autót is vásárolt nekik. A háznál — azaz a nagyszülők házánál —, ahol most vagyunk, anyám volt a cseléd, apám a földeken dolgozó napszámos, a nagyapa a gazda, a lánya pedig az ellenőr meg a vámszedő. Rendszerint ugyanis mindig akkor jöttek, ha valaminek a betakarítása folyt, ha éppen befejeződött a lekvárfőzés vagy az uborkasavanyítás — és ilyenkor mindenből kivették a vámot.

Amikor a nagyapa meghalt, a nagymama azt mondta a szüleimnek, hogy elég volt az ingyenélésből, költözzenek anyám anyjához. Így is lett, én már a másik mamánál láttam meg a napvilágot. A szüleim ezután kezdtek állami helyen dolgozni, mert a nagymama vállalta hármunk őrzését. Bővült a ház, nőttünk mi, gyerekek is. A másik nagymamához odaköltözött a nagynéni akkor már nős fia is, mert azt hitték, a nagymama majd gyorsan meghal, és építhetnek a telken új házat. De nem így lett. A nagymama kilencvenegy éves korában halt meg, a szüleimnél, mert időközben a nagynéni fiáék kirakták őt az utcára. Anyám akarta, hogy magunkhoz vegyük, és a haláláig úgy gondozta, mint a saját anyját. Már jó néhány éve nálunk volt, amikor azt mondta apámnak, hogy megszakítja az unokájával az eltartási szerződést, és apámra íratja a házat, mivel ők gondozzák. Így lett ez a ház a szüleimé, és amikor megnősültem, apámék azt mondták, költözzünk ide, a sajátunkban leszünk. Ide is jöttünk, és a forgatási pénzt egy takaros, kis melléképület építésébe fektettük. De alig készült el, egy éjjel kigyulladt a tető, és szinte minden leégett a falakon kívül. Újraépítettük, de akkor bedőlt az egyik oldala! Amikor megszületett a fiam, elhatároztuk, hogy fürdőszobát építünk a házhoz. Alig fejeztük be, amikor beomlott a szennyvízgödör, majd két nap múlva leégett a vízpumpa. A nagynénim azt üzente, csináljunk bármit, a végén úgyis ránk dől a ház, mert ő megátkozta. Ezután a feleségem fogta a fiunkat, és visszament a szüleihez. Talán nem hiszi el, de bármibe is fogok a ház körül, minden a visszájára sül el. Ne mondjam, hogy már ötödik éve élek egyedül, de még egyetlen társkeresési próbálkozásom sem járt sikerrel! Pedig nem vagyok se csúnya, se hülye, és dolgozom is, mint másik kettő. De úgy látszik, nemcsak a házon, hanem rajtam is átok ül. 

A nyitókép illusztráció (Pixabay.com)