Imádom, ahogy táncol. Pontos, érzékeny, perfekcionista, s jó érzékkel nyúl a zenéhez meg a fényekhez is. A Reptébent most a szabadkaiak is megnézhették a Kosztolányi Dezső Színház születésnapja alkalmából.

— A táncnak, a mozgásnak a szabadsága és a nyelvnélkülisége az, ami mindig megfogott. Az az érzés, hogy ha a színpadon vagyok, és a testemmel, gondolataimmal, energiáimmal kommunikálok, akkor önmagam lehetek, nem határoz meg semmi, nincs identitásom, nem vagyok kiközösítve — mondja Rita, amikor a táncról kérdezem. Ez akár a hitvallása is lehetne ennek az apró, törékenynek tűnő, de a színpadon mégis óriásira növő, újvidéki lánynak, aki a Magyar Táncművészeti Főiskolán diplomázott Budapesten, s azóta is alkot. Táncolt a Pécsi Balettben, Bozsik Yvette Társulatával, dolgozott a Szabó Réka által vezetett Tünet Együttessel is, az Andaxínházzal, a Természetes Vészek Kollektívával, a Duda Éva Társulattal, hogy csak néhányat említsünk. Emellett szerepelt Jancsó Miklós Ede megevé ebédem című filmjében, 2006-ban pedig megalapította a Góbi Rita Társulatot. Húsz éve él Pesten, és pontosan tíz évvel ezelőtt lépett fel legutóbb Szabadkán.

A szerző felvételei

Még friss a mostani előadásélmény. Elsősorban az tesz kíváncsivá, hogy mennyi teret enged meg Góbi Rita Góbi Ritának az improvizálásra. Hiszen csak őt látjuk a színpadon.

— Minden nagyon ki van számolva, de azért vannak olyan részek, ahol a struktúrán belül lehet egy picit alakítani előadás közben is — erről természetesen a pillanatnyi hangulatom dönt. Persze apróságokról beszélünk, mert azért én szeretem pontosítani a koreográfiákat, előadásokat, kevés bennük az improvizálás.

* Mi jár a fejedben, amikor táncolsz? Legyen szó akár próbáról, akár előadásról. Mert, gondolom, egy picit más a kettő.

— Attól függ, milyen próbáról beszélünk, mert az sem mindegy. Általában ha a darabjaimat nem próbálom százszázalékosan technikailag, akkor az előadáson nem tudom megcsinálni azt a mozdulatsort. Ezért rá kell vennem magam, hogy technikailag mindig százszázalékosan teljesítsek. Mivel azonban a darab ettől még nem működik, kell az érzelmi töltet is, enélkül a technika sem tud megszületni, ezért az érzés is ott kell hogy legyen a próbákon. Sokszor megismételve, száz százalékon égve kell begyakorolni egy-egy előadást, hogy sikerüljön. A Reptében című darab elején például csak a kezem mozog. Ez nagyon egyszerűnek tűnhet, de nem az. Ha ezt a sort nem gyakorolom folyamatosan már egy héttel az előadás előtt, akkor nem tudom olyan hosszan csinálni, amennyire kell. Mert nehéz. A hátizomnak meg kell erősödnie, az a motorja az egésznek. Sokszor megfogalmaztam már magamnak, hogy a mozdulataimban muszáj lennie élvezetnek, enjoynak, már a próbák során is, mert ha nincs, akkor nem tudom kitölteni a zenét, és ha a zenét nem töltöm ki, akkor unatkozás van.

* Előadásaidban sokszor nem egy követhető, dallamos zene a kíséret, hanem zörejek, hanghatások, ritmusok.

— Igen. A Röptében kapcsán ritmusokban gondolkoztam, nem éreztem benne dallamot, itt a mozgás a zene, a ritmus a partner, így lesz belőle duó. A fényfestéssel együtt pedig máris trió. Nálam a fény is meg van koreografálva.

* Azt kell mondanom, hogy ő is nagyon jól táncolt.

— Igen. (Nevet.) Úgyhogy ez is meg van szerkesztve. Amikor készül egy előadás, storyboardokban szoktam lerajzolni, mikor melyik következik, hogyan táncol a fény, és képről képre, mozdulatról mozdulatra fésüljük össze az elemeket.

* Egy táncosnak egy sportolóhoz hasonlóan állandóan karban kell tartania a testét, edzenie, gyakorolnia kell, nem szabad eltunyulnia.

— Ez egy kemény munka, mind fizikailag, mind szellemileg. Sokat gyakorolok, van egy tréning, melyet rendszeresen csinálok, hogy a technikát és a testemet folyamatosan karbantartsam. Nem szabad leállnom. Ha ez mégis megtörténne, akkor nagyon nehéz lenne visszahozni a kondíciót. Valamilyen formában mindig kell az izomzattal foglalkozni, főleg azért, mert idősödik a test. Egyre nehezebbé válik mindaz, ami tíz éve még könnyű volt.

* Rengeteg iskola, tanfolyam, workshop van a hátad mögött, s egy művészembert a környezete, a világ, a természet, azaz minden inspirálhatja, illetve mindenkitől tanulhat. Te kitől, mitől tanultad a legtöbbet, a leghasznosabbat, ha kérdezhetek ilyet?

— Mindenkitől sokat tanultam. Először is a táncművészeti főiskola egy nagyon erős alapozás volt, technikailag nagyon jól felkészített. Ez volt az első tíz év, a következő tíz pedig egy nagy kutatás időszaka volt. Sok emberrel dolgoztam együtt, a prózai daraboktól a filmig. Nagyon élveztem ezt az időszakot is. Szeretem, ha vezetnek, de azt is szeretem, ha én vezethetek. Ezt a kettőt jól külön tudtam választani. Tíz év után azonban úgy éreztem, most már elég sok mindenkivel dolgoztam, és elég volt. Túlságosan sok volt a táncstílus, és mindegyik követelt belőlem egy darabkát. Ekkor döntöttem el, hogy váltani kell. Ami logikus is, hiszen ha túl sok mindent csinálsz egyszerre, akkor nem tudod, merre kellene továbblépned. Ekkor bezártam a kapukat, s egy picit mélyebbre kezdtem ásni magamban, elindultam valami más úton, és szólóelőadást készítettem. 

* A Góbi Rita Társulat annak idején miért alakult meg?

— Huszonhárom évesen döntöttem úgy, hogy elkezdek egy csapattal önálló alkotásokat létrehozni. Mindig olyan emberekkel dolgoztam, akikkel volt köztünk valami összhang. Az összetétel produkciók szerint változott, nem voltak mindig állandó tagok. Valakivel tíz évet együtt dolgoztam, mással pedig csak egyet-kettőt.

* Sok külföldi meghívást is kapsz, elég sokat utazol mostanában. Élvezed?

— Nagyon. Valóban elég sokat jövök-megyek. Jártam Japánban, Mexikóban, Európában, tehát sokfelé. És még nagyon sok helyre szeretnék eljutni. Folyamatosan dolgozom ezen. Keresem, ki fogadná be a produkciót, hol lehetne fellépni vele. Hiszen egy előadás is egy termék. Mint egy képzőművészeti alkotás, csak ezt nem a falra kell akasztani, hanem a színpadon előadni. S akárhol is játszom, akármelyik országban, mindig arra jövök rá, hogy a színpad mindenhol színpad, az emberek pedig emberek. Semmi különbség nincs köztük. A darabjaim általában nincsenek kultúrához kötve, absztrakt alkotások, melyeknek a befogadása sem függ a trendektől, a nyelvtől, a politikai hovatartozástól vagy bármi mástól. Nekem tehát az a fontos, hogy játszhassak. Mindegy, hol van az a színpad, csak legyen, és megoszthassam az emberekkel a gondolataimat, az energiát a mozgás által. Új bemutatóval is készülök a tavasszal, ez egy duó lesz, Pesten mutatjuk majd be április végén.

* Egy régebbi interjúban azt mondtad, hogy egy kicsit mindig elégedetlen vagy, mert mindig lehetne jobban is csinálni. Ezt még mindig így gondolod?

— Folyamatosan. És képzeld, néha még tánc közben is érzem ezt, s ezzel nagyon megszívatom magam. Erős bennem a tökéletességre való törekvés.

* Mondtad már valamire, hogy tökéletes?

— Nem. És nem is biztos, hogy valaha fogom.