Gyorsjegyzet Prágai Tamás emlékére
Szabó Palócz Attila
2015.08.17.
LXX. évf. 32. szám
Gyorsjegyzet Prágai Tamás emlékére

Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy egy általam nagyon nagyra tartott délszláv író kötetének szövegét összevessem egy kiváló vajdasági magyar fordítónak az ebből készült, hamarosan immár az anyanyelvünkön is olvasható, Magyarországon megjelenő változatával. Mondhatni, iparosmunka… Aprólékosnak és figyelmesnek kell lenni vele, mint egy villanyszerelőnek.

Munka közben, amikor épp a jegyzeteimet rendezgettem — mi tagadás, én még egy ilyen régimódi, hülye, papíron jegyzetelgető típus vagyok —, a kiadó vezetője egészen más ügyben keresett: Prágai Tamás barátunk (1968—2015) nagyon korai halálhírét hozta el nekem ezen a szombat délelőttön.

Negyvenhét éves volt… Három évvel idősebb nálamnál. Együtt utaztuk be Szlovéniát és Kárpátalját, meg hát kóboroltunk épp eleget Magyarországon is, egészen a Bakonyig. Az anyaországban. Sőt, egyszer még Vajdaságba is elvittem egy kisebb társasággal… Hetek, hónapok óta tudtuk róla, hogy súlyos beteg, egy szinte ismeretlen kór támadta meg, mellyel az orvosok is alig tudnak mit kezdeni, de az utóbbi napokban már úgy tűnt, úgy hírlett, hogy hatott a kezelés, jobban van, jobban lesz… Legalábbis így tudtuk róla. Ezért is volt különösen döbbenetes a hír. Nyugodjék békében!

De ha már „vonalban voltunk”, a kiadó vezetője megkérdezte tőlem, mi a véleményem az épp olvasott fordításról. S az előttem heverő, szinte teljesen összefirkált, kisatírozott papírlapra pillantva kapásból mondtam neki a választ: szerintem egyáltalán nem kell ehhez hozzányúlni, ez úgy jó, ahogy van.

Furcsa kettősség van ebben a történetben. Prágai Tamással például hosszasan tudnánk róla vitázni. Ahogy tettük a bőségesen terített kárpátaljai vacsoraasztal mellett, Váriban, még tavaly is… Egymásnak ellentmondva, élesen, ércesen. Nem finomkodva. Még véletlenül sem! De ahogy tettük is életében: mindenkor egymás megbecsülésével. Ahogy egy-egy vitának tulajdonképpen értelme, haszna van. Mert jólesik, igenis jólesik ütköztetni a véleményeket, a nézőpontokat, a hitvallásokat, az ötleteket, az elképzeléseket. A világlátásokat. Mert Tamással például nagyon jól lehetett vitázni, s mindig határozott álláspontot képviselt, a sajátját, a senkitől sem kölcsönzöttet, a senkiével sem összetéveszthetőt, de a sokak mások gondolataiból is építkezőt, és mindig nyitott volt a provokációkra is, lecsapott minden kínálkozó magas labdára. Valahogy így… De ő immár kiszállt ebből a történetből, nélküle kell megoldanunk. Nélküle kell feltalálnunk magunkat.

Fordítóként magam is nagyon jól tudom, hogy akár a legegyszerűbb mondatot is ezerféleképp vissza lehet adni — különösen magyar nyelven. Most nem térve ki arra, hogy mindezt anyanyelvünk szókészlete, gazdagsága, aprólékossága, finomsága teszi számunkra lehetővé. S ilyenkor ezernyi szempontot kell figyelembe venni, mérlegelni, hogy épp melyik kínálkozó változatot, melyik variánst válasszuk. Tehát, ha a neves délszláv író magyar fordítója egyik vagy másik megoldás mellett döntött — csak nyomós oka lehetett rá! —, akkor az én jegyzeteim a legjobb esetben is csak tanácsok, ötletek, javaslatok lehetnek, de semmiképp sem a kőbe vésett rögvalóság. Én esetenként másként csináltam volna ezt vagy azt, ezért firkáltam össze a papírlapot… De ez nagyon rendben van, nagyon jó úgy is, ahogyan ő a kiadónak adta, ehhez a legkisebb mértékben is teljesen felesleges volna hozzányúlni… Miért nincs már az olvasó kezében? Miért kell nekem még mindig kéziratban bíbelődnöm vele?

Talán ezek a legégetőbb kérdések.

Minderről pedig az egyik kedvencem — primus inter pares, vagyis első az egyenlők között, azaz kiemelt kedvencem a kedvenceim között — Edgar Allan Poe (1809—1849) verse, A holló jut eszembe. Már, bocsánat... S ha megnézzük az egyébként amerikai szerző életrajzi adatait, azt látjuk, hogy egy nappal az aradi vértanúk kivégzése után hunyt el, 1849. október 7-én, alig negyvenévesen, tehát még Prágai Tamás barátomnál is fiatalabb volt, amikor meghalt Baltimore-ban, Marylandben, az Amerikai Egyesült Államokban. Hát, azon a vidéken sohasem kalandoztunk együtt...

Poe versének is számtalan magyar változata létezik, több neves és rangos költőnk is vállalkozott ugyanis a fordítására. Az alkotók pedig Kosztolányi Dezsőtől (1885—1936) egészen Radó Györgyig (1912—1994) — akit egy kis szerencsével még személyesen is megismerhettem volna, szerencse híján azonban nem tettem! — ezernyi változatban adták vissza ugyanazokat a sorokat. Mindig egy kicsit másként, mindig egy kicsit más értelmezésben… Itt most persze lehetne mérlegelni és értékelni meg elemezni is, hogy melyik a hatásosabb, melyik a találóbb, melyik a frappánsabb. Melyik „nyomja le” a másikat… De ez felesleges volna! Csak egy kérdésbe nem szabad belefeledkeznünk (vagyis erre semmiképp sem szabad választ keresnünk, mert csak tévedhetünk): hogy esetlegesen melyik lehetne a jobb. Vagy a rosszabb. A kevésbé jó. Mert ilyen nincs! A legismertebb természetesen Tóth Árpád (1886—1928) változata, de a többi sem jobb vagy rosszabb ennél. Csak más... Különböző. Mert a fordító bizonyos esetekben más megoldásokat választott.

Babits Mihály (1883—1941) szinte alig ismert veretes változatában például így olvashatjuk az egyébként egészen másként „elhíresült” sorokat:

„Jós!” — hörögtem — „választ kérek! jós, madár vagy gonosz lélek!
Hiszen egy égbolt borul ránk s egy urunk van odafenn:
mondd meg, vár-e még e búra messze mennyben édes óra,
vár-e majd a szent Lenóra ölelése odafenn?
kit az angyalok Lenóra néven hívnak odafenn?”
– Szólt a Holló: „Sohasem.”

Tóth Árpádtól pedig így ismerjük ugyanezeket a verssorokat:

„Látnok!, búgtam, „szörnyű látnok, ördög légy, madár, vagy átok!
Hogyha istent úgy félsz, mint én s van hited, mely égre száll,
Mondd meg e gyászterhes órán: messze mennyben vár-e jó rám,
Angyal néven szép Lenórám, kit nem szennyez földi sár,
Átölel még szép Lenórám, aki csupa fénysugár?”
Szólt a Holló. „Soha már!”

És persze hosszan lehetne még idézni sok-sok más változatot is — hiszen Szász Károlyt (1828—1905), aki „örökölte apja sokoldalúságát; tanult matematikát, hadtudományt, a szabadságharcban műszaki tiszt volt”, Lévay Józsefet (1825—1918), Harsányi Zsoltot (1887—1943), Franyó Zoltánt (1887—1978) és Telekes, született Klein Bélát (1873—1960) még csak meg sem említettük A hollóval összefüggésben — egy ilyen szomorú órán, amikor — a sólyom szárnyán! — Prágai Tamáshoz szállnak fel a gondolataim.

„[A] sólyom nyilván kultúrtörténeti toposz a magyar irodalomban, nekem elsősorban Balassit idézi meg, illetve egyfajta »vitézi« kultúrát, mentalitást, életformát, amit ő a maga módján képvisel, másodsorban Nagy Lászlót, aki ennek az életformának a hiányát panaszolja” — ízlelgetem még Prágai Tamás sorait, gondolatait egy interjúból, nem is oly rég fogalmazott így, amikor a Bárka című folyóirat munkatársa kérdezgette, faggatta mindenféle dolgokról, irodalomról, munkásságáról, a természettel való kapcsolatáról, az élet értelméről. „[A] vers sajátos »nem-közlő« mibenléte, a szövegalkotás sajátosan poétikai módja és más efféle kérdések tudatosan, kutatóként is érdekelnek. De amikor egy konkrét versen dolgozom, ez a nagyon tudatos én pihen. Az, hogy milyen feladat érdekel, írás közben valóban mellékes. A vers nem attól lesz vers, hogy én a metaforával való kísérletezést függesztettem magam elé célszalagnak” — mondta akkor.

Ez itt most, kérem tisztelettel, nem egy nekrológ, nem egy Prágai Tamásra emlékező írás, én mégis ezekkel a gondolatokkal búcsúzom megboldogult barátomtól. Egyszer még az ő fordítóinak is hasonló dilemmákkal kell majd szembesülniük…

Nyugodj békében, Tamás!

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Irodalom rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..