Olyan országban, amelyben a felfordított értékek a mérvadóak, ahol a legtisztább emberi tulajdonságokat nem értékelik, ahol a legrangosabb fórumon, nyilvánosan, minden következmény nélkül a legocsmányabb jelzőkkel élhetnek a képviselők, ahol a becsületnek, tisztességnek, az emberiességnek már szinte a fogalma is kikopott, ahol nem képesek szembenézni saját történelmükkel, olyan országban rendkívül nehéz alkotómunkát végezni. Még abban az esetben is, ha a legnemesebb, a legemberibb érzés, az emlékezés felrázása a cél. Ezért történhetett meg, hogy a sorozat írójának jóindulatúan azt tanácsolták: emlékezzen inkább a gyermekkorára...
KOVÁCS IMRE, a Népfelszabadító Háború Harcosai Egyesületének Szövetségében szabadkai községi titkár, arról beszélt, milyen átfogó társadalmi rendelkezések történnek, hogy az elesettek családtagjait valamelyest kárpótolják a pótolhatatlan veszteségért.
- A cikkeket olvasva már jelentkezni akartam szerkesztőségüknek - mondta Kovács úr. - A családtagok részéről ugyanis elhangzottak olyan állítások is, amelyeket pontosítani kell. Mindenekelőtt csak üdvözölni lehet a Hét Nap szándékát, hogy emlékezzünk az elesettekre. Sohasem szabad őket elfelejteni és a családokért szervezetten meg kell tenni azt, ami az állam kötelessége. De tudni kell, hogy mentalitásunk következményeként sokan még ebből a mérhetetlen szerencsétlenségből is üzletet akartak csinálni. Az első hivatalosan is bejelentett áldozatok után már alakultak olyan szerveztek, amelyek állítólag a vesztes családok érdekeit voltak hivatottak képviselni. Egy időben, 1992/93-ban talán négy ilyen szervezet is működött, és a gyászoló családok nem tudták, kihez is forduljanak. Például az a kelebiai édesanya, akitől egy új ház építésére kértek papírokat önköltségen és utána kigúnyolták, nem a mi szervezetünkhöz fordult, a beavatatlanok azonban a mi szervezetünk rovására írnak mindent. 1993 óta mi képviseljük a vesztes családok érdekeit és a mi kezdeményezésünkre emelték azt az emléktáblát is, amelyet a cikkek említenek. Ezt az emlékművet valójában szabadkai vállalatok segítségével emeltettük, és gondozását most a hadseregre ruházták. A táblán szereplő valamennyi elesett a JNH kötelékében tényleges katonaként vagy tartalékosként vett részt a háborúban. Néhányuk önkéntesként harcolt, ritkán politikai meggyőződésből, inkább azért, mert az önkénteseket elég jól megfizették. A nevekből világosan kitűnik városunk sokszínűsége, bizonyítéka és jelképe ez közös életünknek, az elesettekre való emlékezés is mindannyiunk ügye. Szabadka a táblán szereplő harminc életet áldozta fel, ezenfelül 1991 és 1993 között összesen 135 rokkant jött vissza a háborúból. A mi voltunk az elsők, akik szervezetten igyekeztünk segíteni a családokon. Községi szinten az elesettek családja egyösszegű elsősegélyt kapott, négy rokkantnak sikerült megoldani a lakásproblémáját is. 1991-ben a város Októberi díjjal tüntette ki a Szlovéniában szolgáló kiskatonákat. 1992-től szervezetten folyt a rokkantak átképzése, azzal a céllal, hogy megfelelő munkahelyet tudjunk biztosítani számukra. Az emléktábla felállításában segítő vállalatok vállalták az elesettek gyermekeink iskoláztatását, és ez folyamatos gyakorlatunk. Szervezetünk állandó kapcsolatot tart fenn az állami szervekkel és ennek is köszönhető, hogy ha elenyésző volt is az anyagi segítség, időnként élelmiszer- meg egyéb csomagokat tudtunk biztosítani. Természetesen hathatósabb segítségre a mi szervezetünk nem képes, elsősorban az anyagiak miatt. De minden egyéb, emberi, erkölcsi támogatást biztosítunk mindazoknak, akik hozzánk fordulnak. Mondhatom, szép számban vannak ilyenek. Szervezetünk a nyár folyamán egy szerény megemlékezés keretében érdemrendet ad az elesetteknek, amit a családtagok vehetnek át. Vladimir Veèiæ, községi szervezetünk elnöke és jómagam mindent megteszünk, valóban önzetlenül, annak érdekében, hogy lehetőségeinkhez mérten kárpótoljuk a családoknak a pótolhatatlant.
- Volt-e értelme a harminc élet feláldozásának? - kérdeztük Kovács Imre titkárt.
- A kérdést én csak úgy válaszolhatom meg mint katona - mondta a titkár. - Magam is - tartalékos tisztként - részt vettem a háborúban elsősorban minden porcikámmal arra ügyelve, hogy a rám bízott katonákat életben hozzam vissza Szabadkára. Azok, akik a JNH katonáiként estek el, azok csak az esküjüket teljesítették, és állítom, hogy sokan közülük ezt valóban így is érezték, Jugoszláviát védték, azt a hitüket, hogy az a hazájuk. Más kérdés, hogy miért és milyen módon folyt ez az utolsó háború, mi, akik tartalékosként vettünk benne részt nem politizáltunk, csináltuk, amit egy katonának tenni kell, ha arra parancsot kap.
Áll az emlékmű, kegyeletként, figyelmeztetésül. Rajta harminc név:
Kudlik Mihály, Kožul Doro, Balaževiæ Saša, Sedlak Mirko, Tikvicki Antun, Bority János, Kuzmanoviæ Ratomir, Kéri Tibor, Musin Grgo, Szebenyi Tibor, Bradariæ Boban, Mészáros József, Kolar Mirko, Pajoviæ Pajo, Pendžiæ Mirko, Kokotoviæ Damir, Vojniæ Stipan, Kis Péter, Jarneviæ Mirko, Vukov Stipan, Kovács Dejan, Nagy Teleki Antal, Tomiæ Tihomir, Milošev Zoran, Stjepanoviæ Mladen, Olajos Zoltán, Olka Goran, Mirkov Vladimir, Siè Josip, Pejèiæ Slaðan
Emlékezzünk rájuk kegyelettel. Időnként tegyünk egy szál virágot a szerény emlékműre. Többet nem tehetünk.