Úgy tűnik, hogy már nagyon régóta járja ördögi, csalafinta, révülő táncát a heves zápor és zivatar Kisoroszon. Úgy tűnik, hogy már hónapok óta áll és emberfiát bosszantóan, csúfolódva nevet a sok belvízi tó a szántókon, a kertekben, a gyümölcsösökben.
Úgy tűnik, régóta jajdul fájdalmában és elkeseredésében a kisoroszi atyámfia. Pedig nem az a zsörtölődő fajta. Bánatukban az asszonyok a fejkendőik alá rejtik arcukat. A kisoroszi parasztgazda pedig nem pödör a bajuszán. Búzaszemnyire zsugorítja tekintetét, a könnyeitől alig lát. A kiadós eső után rohan a tyúkólba, kimenteni a kiscsibéit, felemelni a tojók fészkeit. Azután rohan a disznóólba. A kismalacok dermedten állnak a sűrű, pocsolyás vízben. Kosárba gyűjti őket, egy régi, foltos kabáttal le is takarja.
Szalad ide-oda. Maga sem tudja, miért. Talán mert rendet, egy óriási, élesre szabott rendet akarna teremteni a háza táján. És a tüdőből kiáramló, mennydörgő sóhajjal elfújni a belvizet a kertből egy végtelen hosszúságú árokba, amely talán a pokol bugyrainál állna meg, a bugyborékoló kondéroknál, ahol az ördögök éppen százkét éves kányákból kotyvasztják ''pörköltjüket”.
Eszembe jut Nagyinkó régi képe. Sündörögtem körülötte. Köténye zsebéből apró, köménymagos pereceket szedtem elő. De ő nem nagyon törődött velem. A nyári konyha ablaka előtt állt, és meredten figyelte az égszakadást. Emlékszem, akkor is hömpölygött a víz, kegyetlenül, mindenfelé. Nagyinkóval vödröket ragadtunk, és az istállóból, ahol két tehén és két borjú volt, mertük a vizet kifelé. Nagyinkó némán sírt. A borjak is könnyes szemmel bámultak és heves szívveréssel lihegtek. A tapadós párában a karjainkra ragadt a szalma, és hallottuk, hogy félreverik a harangokat.
Amikor a mentés érdekében mindent megtettünk, rámutattam vérző ujjamra. Nagyinkó meggyógyította. A fájós helyre tette az égő, szentelt gyertyát, kétszer keresztet vetett rá, és ezt mondta: ''Gyógyulj, gyógyulj, bibitáj! Tarka kakas, goló táj!”
Nemrég Kisoroszra, szülőfalumba érkezve, a már ki tudja, hányadik zivatar után söpörjük apámmal a vizet az utcán. A házunk előtt bokáig ér. Ahonnan elkotródik a pocsolya, a házfal tövében száz meg száz apró béka. Hangosan röhögnek. A fekete kukacok közül hunyorognak rám. Ez már majdnem a vég! És rettegek perceken át a fekete kukacoktól, meg a királyfivá aligha váló varangyoktól.
Előbb a szürkés, gomolygó égre nézek, majd a párás, ködfátyolos Susán felé és azt mondom: ''Gyógyulj, gyógyulj, bibitáj!”
Nagy csönd lett. Az esővíz sem csobbant. Kisoroszon halk, lassú, sóhaj-nászba kezdtek a sarjadó kukoricaföldek.