„Hajt az idő gyorsan — rendes útján eljár —
Ha felülünk, felvesz, ha maradunk, nem vár;
Változik a világ: gyengül, ami erős,
És erős lesz, ami gyenge volt azelőtt.”
                                                   (Arany János)

— Néhány betegtársammal egy beszélgetés alkalmával került szóba a tánc. Volt, aki már korábban is táncolt valahol, volt, aki sosem, de mindenkinek tetszett az ötlet, hogy hozzunk létre egy klubot, kizárólag a daganatos betegségen átesett hölgyek számára. Nagyon fontosnak tartjuk a rehabilitációt, a nőiesség visszaszerzését.
Ennek érdekében alakítottuk meg az Újjászületés nevű táncterápiás csoportunkat Budapesten, ahol a rákos és gyógyult nőbetegek — kortól függetlenül — hetente kétszer összejönnek. Táncolunk hastáncot, latin táncot vagy amihez épp kedvünk van: meteorozunk, botot forgatunk, jól érezzük magukat... Egy közös célunk van: az élet. Mi, a klub alapítói mellrákosok voltunk, de győztünk! Mindannyian átestünk azon, amit az ember az ellenségének sem kíván. A rák nem válogat, ma én, holnap te, mi, ki tudja, ki. Nem kérdezi, akarod-e, felkészültél-e rá. Csak jön, mint derült égből a villámcsapás...

* Mit üzen a sorstársainak?
— Betegtársainknak üzenjük, hogy küzdeni kell, ahogy mi is tettük, és meggyógyulni, tünetmentessé válni! Mert nem szabad feladni! Ott van a család, a barátok, és ők számítanak ránk. Mindent túl lehet élni, a kemoterápiát, a sugárkezelést is, s tünetmentessé válás után jöhet a szépítő műtét, amitől újjászülethetünk. Egész másként éljük az életünket, mint azok, akik még nem voltak betegek. Nem jut eszünkbe lenézni másokat, harcot szítani, hisz van elég feladatunk. Elfogadjuk, megértjük betegtársainkat, nálunk igazán felszínre kerül, hogy egységben az erő. Kell a csapat, kellenek a beszélgetések, a tapasztalat- és információcsere, vagy egyszerűen csak a kikapcsolódás.
A foglalkozások nemcsak a táncról szólnak. Itt a klubban egyformák vagyunk, ugyanaz a sorsunk, ugyanazon a szenvedésen estünk át, ugyanazt éltük meg. Elsősorban mégis a vagyunk szót hangsúlyozzuk — mi vagyunk egymásnak, egymásért. Mindent meg tudunk beszélni, tudunk egymásnak segíteni, számíthatunk egymásra. Mi tudjuk, hogy a fizikai megpróbáltatáson kívül, a megcsonkítás miatt átélt trauma következtében sérül az ember lelke is. Szerencsénkre mi egymásra találtunk, megbeszéljük a gondjainkat, melyeket megpróbálunk inkább feladatként felfogni. Átadjuk magunkat a tánc és a mozgás örömének. Mivel nagyon fontos, hogy a karjainkat is tornáztassuk, az órák utolsó harmadában meteorozni és botot forgatni tanulunk. Végül kellemesen fáradtan, lelkileg és testileg feltöltődve búcsúzunk el egymástól.

* Hallhatnánk-e valamit a táncterápia hatásáról?
— Az emberek gyakran azt hiszik, a táncterápia táncóra, holott ez egyáltalán nincs így. A táncterápián az elsődleges szempont a spontán, szabad mozgás, a táncra ösztönzés, de más terápiás technikák, eszközök és módszerek, például a drámapedagógia, a vizualizáció, az imagináció, a jóga, a relaxáció is integrálódik a munkában.
Talán az alábbi idézet is bizonyítja ezt az érzelmi kavalkádot, ami bennünk van: „Amikor eltűnsz a táncban, elveszted az öntudatodat. Nem aggódsz amiatt, hogy hogyan nézel ki — hogy kecses vagy-e, testes, kövér vagy sovány, mosolyogsz vagy grimaszolsz —, minden ilyen felszínes ego-gondolat feloldódik. Úgyis mind illúzió. Ha addig táncolsz, amíg nem marad más, csak a tánc, az olyan, mintha egy ajtó szélesre tárulna, és egy gyengéd lökésre szerelmes leszel az univerzum nagy lüktetésébe.” (Gabriellé Roth)
Mi már levetkőztük gátlásainkat, célt állítottunk magunk elé: koreográfiát találtunk ki az élmény kedvéért. Ruhát terveztünk-varrtunk. Persze a betegség miatt senki sincs anyagilag jó módban, ezért igyekszünk mindent olcsón megoldani.

* Eleve úgy tervezték, hogy fellépéseket is vállalnak?
— A mi klubunk nem úgy indult, hogy szerepeljünk a tv-ben, újságban, vagy esetleg fellépést vállaljunk, kizárólag a terápia, az élet utáni vágy volt a mozgatórúgónk! Persze, ha mindezt sikerélmény koronázza, akkor már valóban álomszerű az egész. Ezért főleg sorstársaknak szervezett rendezvényeken szoktunk fellépni, hogy hitet és reményt adjunk a betegséggel még küzdőknek. A bemutatkozásokat magunk intézzük, egyszerűen felkeressük a programok rendezőit, és mindenhova szívesen elmegyünk. Elhatároztuk, hogy minden eseményről, ahova eljutunk, készítünk egy összefoglalót, és leírjuk benne, mit tudtunk meg az ottani életmódról, gyógyításról és bármiről, ami információ lehet az olvasóknak.
A magunk lehetőségei szerint szívesen segítünk a hozzánk hasonló sorsú, zsákutcában toporgó embertársainknak. Nem vagyunk orvosok, nővérek vagy pszichológusok, szakmai tanáccsal nem szolgálhatunk. Mi jóérzésű háziasszonyok, üzletasszonyok, pedagógusok, édesanyák vagyunk, akik — sikerélményre éhesen — nem mindennapi sorsukat erénnyé kovácsolták. Célunk, hogy megőrizzük testi-lelki egészségünket, és megerősödve segítő kezet nyújtsunk azoknak, akik egyedül, magányosan próbálják leküzdeni a betegségüket.
A hölgyek ezt a segíteni akarást bizonyították a zentai fellépésükön is. Elragadóak, szépek, kedvesek voltak a színpadon. Az előadás végén, amikor kigyúltak a fények, a közönség soraiban ülők jókedvűen indultak haza. Azzal a mosollyal, amelyet az Újjászületés Rehabilitációs Táncklub adott ajándékba. Reméljük, ez az ajándék sokáig megmarad azoknak a szívében, akik látták ezt a remek előadást.