A balkáni Duce országlásának idején, a világra szóló infláció, a pénzromlás évében, sokan megbetegedtek, öregek és fiatalok alultáplálttá váltak. A semmit sem érő - havi kétszer juttatott - nyugdíj a hideg vízre sem volt elég. Hiánycikk volt a gyógyszer, üres polcok fogadtak a gyógyszertárakban. Persze, a tehetősek fekete útvonalakon beszerezhették a drága gyógyírokat. És a nincstelenek, a nyugdíjasok?
Megdöbbentő hír az akkori időkből: ,,Egy nyugdíjas házaspár, kéz a kézben, fölment a toronyház tetejére, s onnan levetették magukat a mélybe.'
Mára se szeri, se száma a magánpatikáknak, a gyógyszerek tömkelege érkezik külországokból, persze azok sem ingyen.
Nos, azért jócskán javult a helyzet, már a fenti időkhöz viszonyítva, habár az állami egészségházakban fizetni is kell, bevezették az ún. részesedést. Például a vérvizsgálatnál. A vérelemzésért aszerint kell fizetni, milyen méretűt írt elő az orvos.
A szomszédasszony ezt mondta:
- A háromszázadik voltam sorrendben a vérvételen. Egy idős bácsi, jócskán leromlott állapotban, benyújtotta a betegkönyvét a nővérnek. Az kiadta a sorszámot, azzal, hogy hetven dinárt kell fizetnie. Az öreg elrebegte, hogy nincs annyi pénze. Megkövülten állt a tolóablak előtt, amikor egy fiatalasszony odaugrott hozzá, fölajánlotta, hogy kifizeti ő a tarifát. Az öreg elhárította - nem akar ő kegyelemkenyéren élni! -, sarkon fordult, és kicsoszogott a rendelőből.
Barátainknál vendégeskedtünk, amikor becsöngetett a szomszédasszony. A szívbajos nyugdíjas. Megtudtuk tőle, hogy hónapok óta várja a ,,behívót' a szívgyógyászatra, a műtétre. Mondta, hogy hányadik a sorra várók között.
- Bezzeg, ha lenne pénzem, párezer euróm, soron kívül megműtenének.
A még dolgozó pedagógus - néhány év múlva mehet nyugdíjba - esete is a fentihez hasonló. Elment a szakorvosi rendelőbe a bajával. Mondták, műtétre van szüksége.
- És mikorra hívnak be? - kérdezte naivan.
- Hát, 2013-ban! - hangzott a kegyetlen válasz.
- Jól hallottam? Hét év múlva?!
- Igen, a minap került sorra nyolc év után egy betegünk.
Elképesztő!
A magánrendelőkben azonban, a fényesen berendezettekben, nincs várakozás. Ha tömve a bukszád. De a pedagógusi fizetésből ilyenre gondolni sem lehet. Mert az egyszerű betegvizsgálatért elkérnek húsz eurót, s ha az ismert szívgyógyásznál - az állami kórházból jön délután rendelésre - jelentkezel be, az csaknem harminc euró. A pedagógus fizetéséből ilyesmire nem telik, mert fizetni kell a lakás közköltségeit, a villanyfűtést és hát... enni is kell. Meg aztán csórón nem jelenhet meg a nebulók előtt. Szerencsére néha vehet olcsó holmit a turkálós vagy a kínai boltokban.
Beteg az egészségügy, egészségesen virágoznak az egyre szaporodó magánrendelők, kórházak. A korszerűen fölszereltek! Azok számára üzemelnek, annak az öt-tíz százaléknak, akiknek tele a pénztárcája.
E sorok íróját valamikor, anno 1940 karácsonyán műtötték meg egy szabadkai magánkórházban. Sokba került a vakbélműtét, a bennfekvés, s ez apámat anyagilag jócskán hátravetette. Emlékszem, egy Szabadka környéki faluból, egyenesen a tehénistállóból hoztak be a hétágyas kórházba egy parasztasszonyt. Jajgatott vészesen, de tán nem is a betegsége miatt, hanem, hogy oda a Bimbó, a jól tejelő tehén. El kell adni, az ára megy a műtétre, a kórházi költségekre.
Bizony, a régi világban, dobra került a tiszta szobában őrzött párna, dunyha, ha a gyógyításért fizetni kellett. Máma is valahogy sokan ilyen helyzetbe kerültek. S mi van, ha se Bimbó, se párna és dunyha, ha még az sem elegendő?
Ekként hangzik a közmondás: ,,Utolsó betegségnek Isten az orvosa...'