November első napjain emlékezünk, és meglátogatjuk azokat, akik már nem lehetnek velünk, akiknek már nem foghatjuk meg a kezét, akik már csak a szívünkben élnek. A kegyelet és a tisztelet jeleként virágokat, kis mécseseket helyezünk a sírokra. Gondolatainkban felidézzük szeretteinket, és van, hogy már csak a halvány emlékfoszlányok kergetőznek tudatunk zugaiban, és van, hogy élesen, fájón szúr a szívünkbe az utolsó búcsúszó.

A korán sötétedő tájban a mécsesek lángjai csillagokként ragyognak a virágok sokasága között. Az alkonyat és a félhomály ellenére a szívünk elvezet azokhoz, akiknek a hiánya pótolhatatlan, és az áldott sötétségben csendben hullhatnak a könnyek.

Elcsendesül körülöttünk a világ, és ha csak néhány órára is, de elengedjük a rohanó mindennapokat, a határidőket és a gondokat. Fejet hajtunk azok előtt, akiknek köszönhetően itt lehetünk.

Számtalan módja van az emlékezésnek. Emlékeimben él az a mozzanat, amikor gyerekkoromban a régi házunkban, az egyik kis szobában nagy gonddal előkészített tálcán minden elhunytunkért meggyújtottak egy gyertyát. Nagyon soknak tűnt — emlékeztetve arra, milyen sokan jártak előttem már ezeken az utakon. A kis szoba csendes magányában egész éjszaka égtek a gyertyák, az apró lángok lobogása olyan volt, mint a szívdobogások.

Volt, hogy ilyenkor nem szólt sem a rádió, sem a televízió. Mindenki csendesebb volt. Ma már szinte lehetetlen teljesen kikapcsolni, csak rohanunk, és feladatszerűen letudjuk a kötelező köröket. Mennyivel többet adott a lelkünknek, amikor lassú léptekkel idézhettük fel a múlt darabkáit. A keskeny járdákon lépegetve csak halk szavakat mondtunk, s a távolban sült gesztenye illata fűszerezte a ködös levegőt.