* Mindig színésznő szerettél volna lenni?

— A kis Elvira mindig készített valamit, azt árulta, vagy szervezkedett, akkor még nem akart színésznő lenni, mert szégyellős volt. Egyébként most is az vagyok. Volt egy diavetítőm, mely a mai napig megvan. Ezt gyerekkoromban bevittük a garázsba, besötétítettünk, meghívókat készítettünk az utcabeli gyerekeknek, s indult a vetítés. A hangot előtte felvettük egy kazettás magnóval, azaz a mesét mi meséltük a képek alá. Természetesen belépő is volt, egy darab gyümölcs, melyet utána szétosztottunk úgy, hogy mindenki mást kapjon, mint amit hozott, és néztük a meséket. Most Zsófi lányom nézi ezeket a diafilmeket. A hang sajnos elveszett, de a diák megvannak. Nagy kópé voltam már fiatal koromban is, és Szenttamáson akkoriban éledt újra a magyar művelődési egyesület, azon belül pedig az amatőr színjátszás, melyhez tagokat toboroztak. Ekkor már hetedikes voltam, s azt mondtam, kipróbálom. Voltak új tagok, s a régiek is visszajöttek, Fenyvesi József, Robotkáék, akik ma is vezetik, de színésznő végül csak belőlem lett. Az előadásokat magunknak rendeztük, vagy felújítottuk a régieket, aztán amikor már lett egy kis pénze az egyesületnek, tudtunk rendezőt is hívni, így jött Fischer Karcsi bácsi. Ő beszélt rá, hogy próbáljam meg az akadémiát. A felesége, Hajnalka akkor ott tanított. Rábeszélt, megpróbáltam, sikerült, és most itt vagyok. (Nevet.)

* Újvidék után Szabadkán kötöttél ki, mégpedig a gyermekszínház társulatánál. Gyorsan beilleszkedtél?

— Az akadémia alatt az Újvidéki Színház előadásaiban kaptunk kisebb szerepeket, s utána néhány évig még ott játszottam, az életemet is Újvidéken képzeltem el, ráadásul szerelmes is lettem, s azt hittem, ott fogom leélni az egész életemet, de nem így történt. Néhány barátom, többek között a most nálunk rendező Puskás Zoltán is, rábeszélt, hogy próbáljam meg Szabadkát és a gyerekszínházat. Eljöttem, beszéltem az igazgatóval, aki azt mondta, teszünk egy próbát. Ugyanebben az évben egy kicsit később kaptam egy felkérést Kovács Frigyestől is, aki a Népszínház Titanic vízirevü című előadásába hívott játszani, így az ősszel már Szabadkán voltam, és a télen elkezdtem dolgozni a gyermekszínházban.

* Gyorsan megszeretted? Azaz megbékéltél azzal, hogy várost és színházat váltottál?

— Azért volt még jó tíz évem, amikor azon agyaltam, hogy mielőtt megállapodok, még el kellene menni valahova egy kis időre, de nem bánom, hogy nem így történt. Nagyon jó a csapat, és szerintem izgalmasabb gyerekelőadásokban játszani, mint a felnőtteknek szólókban. Egészen absztrakt szerepek is megtalálnak, lehetünk boszorkányok, tündérek, kislányok, állatok is. Ezt talán csak a bennem lévő gyermek imádja, de az nagyon. S az is jó, hogy eddig mindig úgy alakult, hogy évente egyszer-kétszer azért kaptam felkérést más színházaktól is, így kiélvezhetem mindkét oldalt.  

* A gyerekközönségnek máshogy játszik az ember, mint a felnőtteknek?

— Szerintem nem. Ugyanúgy játszol, csak rögtön ott a visszajelzés. Jó vagy, vagy nem, hiteles vagy nem. Ha nem győzöd meg őket, akkor lereagálják, hangoskodnak, sétálnak, mocorognak, bekiabálnak. Szóval elég jól mérhető, hogy jól csinálod-e, amit csinálsz. Szeretem őket, sok a visszajáró kis nézőnk, aki a tapsrendnél néha odaszalad valami kis ajándékkal, egy rajzzal vagy egy szappanrózsával. Ezeket meg szoktam őrizni.

* A gyermekszínházban sok előadás foglalkozik a mai fiatalokat érintő problémákkal. Ilyenek például az elidegenedés, kirekesztés, bántalmazás. Szerinted miért fontos ezekről a színházban is beszélni?

— A gyerekeknek szerintem minél többször kell találkozniuk ezekkel a témákkal, hogy felismerjék, vagy szembesüljenek azzal, hogy mit csinálnak jól, mit rosszul, mert sajnos már elsős gyerekeknél megjelenik a kiközösítés, bántalmazás. S azt gondolom, hogy magukra tudnak ismerni az előadásokban, és ez remélhetőleg elgondolkodtatja őket. A legjobb az lenne, ha az ilyen jellegű előadások után ezekről a témákról beszélgetni is tudnának a gyerekek egy szakemberrel, mert mi, színészek nem biztos, hogy mindenre jól tudunk válaszolni.

* Az mindenképp szomorú, hogy ezek a dolgok ennyire jelen vannak a gyerekek életében.

— A kiközösítés, a verekedések mindig is jelen voltak, de nem ilyen mértékben, mint most. Mindezért én a mobiltelefonokat s a túl elfoglalt szülőket okolom, hiszen a gyerekek a kütyüket nyomkodják, de vajon a szülők tudják, hogy mit néznek rajtuk? Én nem adok a lányom kezébe telefont, tudom, hogy elkerülhetetlen, de megpróbálom ezt a pillanatot minél jobban kitolni.

* Volt egy előadás, ez a Kislány, aki mindenkit szeretett, melyben gyermek színészek is részt vettek, a címszerepet mindig egy kislány alakította. Ez, gondolom, egészen más munkamódszert követel tőletek, felnőttektől.

— Három kislány játszotta, Dedovity Tomity Lea, Takács Flóra és Góli Zsuzsanna, ő volt a legfiatalabb, nagyon profik voltak mindannyian, és persze nagyon aranyosak is, imádtam velük dolgozni. Néha jobban tudták a próbák során, hogy mit kell éppen csinálni, mint mi. S igazi kis színésznők voltak. Kérték a végszavakat, mondták a szövegüket, átélték a szerepet. Akkor egyébként kaptunk olyan visszajelzéseket, hogy a szülőknek nem kellene színpadra engedniük ilyen fiatal gyerekeket. Ezt azért kaphattuk, mert ez sem egy könnyű témájú előadás volt, de ezek a reakciók arra utalnak, hogy hatott a darab. És szerintem a kislányok azt érezték, hogy most ők is igazi színésznők. Ők játszottak. Mert gyerekek. Jó volt látni őket a bemutatókon a rengeteg virággal, az óriási taps közepette.

* Pálfi Ervin a férjed, tehát két színész él egy fedél alatt. Itthon megbeszélitek a próbáitokon történteket? Szoktatok egymásnak végszavazni?

— Nem. Az a jó, hogy nem egy helyen dolgozunk, más a próbarend, mások a problémák. Persze ha vannak mélypontjaink, megosztjuk egymással, de csak nagy vonalakban, részletekbe nem igazán megyünk bele. De én nem is szeretek panaszkodni a kollégákra, rendezőre. Sőt, azt sem szoktuk elemezni egy-egy bemutató után, hogy a másik milyen volt a színpadon. Az előadásról, a hatásmechanizmusokról beszélünk, az alakításról nem. De én a kollégáimat sem dicsérem vagy húzom le szemtől szembe.

* Hamarosan (október 31-én) újabb előadást mutattok be, Puskás Zoltán rendezésében érkezik a Lidércek a szekrényben, melyet Lénárd Róbert írt. Ha jól tudom, ez sem lesz egy könnyed téma.

— Ha Puskást egy meséskönyvbe kellene foglalni, ő lenne az a karakter, aki a leghangosabb, legéletvidámabb, a pozitív főhős. Nem először rendez itt, és mindig szeretettel várjuk. Imádom, hogy szókimondó, van egy letisztult világa, ami a színpadképet és a szerepeket illeti, pontosan tudja, mit akar, és ezt jó hangosan meg is mondja, de a kísérletezésnek is teret enged, legfeljebb a végén azt mondja, hogy így nem lesz jó. A próbafolyamat felén vagyunk túl, s abban biztos vagyok, hogy nagyon jó lesz. A története valóban nem könnyed, a gyerekek közti bántalmazást fogja meg és mutatja be, elég keményen. Azt, hogy milyen az, amikor senki nem jó, amikor egyedül marad az ember, mindenki másfelé terelgetné, ő pedig nem mer a problémáiról beszélni, s lehet, hogy nem is tudja, hogyan kellene. Ez az előadás fölsősöknek szól, és szerintem elgondolkodtató darab lesz. Már nagyon várom.

* Addig pedig szabadidődben élvezed az őszt, gesztenyét gyűjtesz, mesét mesélsz… 

— Vagy csak ülök csendben. Ezt a csendben ülést nagyon élvezem. Mielőtt Zsófi megszületett, sokat horgoltam és olvastam, erre most nem nagyon jut idő, ráadásul a munkán is, és itthon is rengeteget beszélek, mesélek, így minden pillanatot kihasználok, amikor csendben tudok ülni, s csak nézni ki a fejemből. Sőt, már egy próbafolyamatba sem akarok beleszólni, csak csinálni, amit kérnek tőlem. De úgy is alakult az elmúlt időben, hogy nem kell nekem vinni a hátamon az előadást. Nagyon szeretek dolgozni, de nincs vágyam most óriási szerepekre. Én az 5 perces szerepbe is bele tudok halni. Most ilyen periódusomban vagyok, de jövőre már talán nem így lesz. Azt mondják, az ember hétévente változik nagyot. Ez nálam eddig maximálisan így volt. Hétévente mindig valami életre szóló változás történt velem. Másfél év múlva újabb fordulóponthoz érek, úgyhogy kíváncsian várom, most mi lesz az.