Szőke Katalin (1996-2006)
A kísértetiesen kihalt műtrágyagyár csúnya épületei előtt, a tónál két emberke a kovácsoltvas hidat festi - fehérre! A Zorka kapuján reggelente már régóta nem tódulnak befelé a munkások. De a bozótossal benőtt gyárudvarra valaki új bejáratot nyitott - dózerolják a bozótost, leeresztették a tó vizét, fertőtlenítik, festik a fenék betonját, szemétkosarakat szerelnek... Szürrealista kép: üdülőközpont születik, háttérben egy rút szörnyeteggel. A monstrummal, amely néhány évvel ezelőtt még a környékre szórta, a városra ontotta mérgező füstjét. De dolgozott: az embereknek munkát, családok százainak kenyeret adott. Azokban az években, amikor még nem ismertük a környezetszennyezés és környezetvédelem fogalmát, a munkások annyira ragaszkodtak a ,,gyáruk"-hoz, hogy a házaikat is a tövébe építették. A házak maradtak. Azok előtt olykor-olykor még látni, hogy ZORKA feliratú vászonbekecsben vagy kezeslábasban elbiciklizik valaki. Ennyijük maradt a gyárból: a munkásruha, az isiász, meg az emlékeik. Hogyan élnek? Mi lett velük? Mi lett azokkal a munkásokkal, akik elhitték, hitték, hogy övék a gyár? S egyszer csak az utcára kerültek úgy, hogy oda az illúzió, oda az egészségük, az idegeik. Ide Te kellenél. Hogy meghallgasd őket, hogy megírd a történetüket, hogy krónikába foglald a sorsukat. A Te vállad, hogy legalább kisírhassák, kipanaszkodhassák magukat ebben a kegyetlen világban. Beszélnének, mert aki ismert, az tudja: igazságérzeted értük háborogna.
Emlékszem, egyszer a tejpiacon (szombat reggel volt) arra lettem figyelmes, hogy az asszonyok itt is, ott is arról beszéltek: ,,Azt a mindenit, az a Szőke Kati hogy megírta a Solidot! Le a kalappal előtte! Bátorságod, kurázsid a piacon beszédtéma volt - nagyobb sikert újságíró ritkán ér meg. Tíz éve már, hogy nem lázadsz. ,,Az ember nem tudhatja, hány év a 7 Nap. Csak azt, hogy Szabad. Ő is, meg az újságírás is. S ez az, ami megmarad mindörökké: cikkeidben, melyeknek tehetségedet, életedet adtad' - így búcsúzott tőled a Napló szerkesztősége. Napló sincs már, Keszég Karcsi sincs már. Te még korábban, 42 évesen távoztál. Pedig nagy szükség volna rád. Hogy megírd a Solid cipőfelsőrész-varró asszonyainak panaszait, a Partizan kerékpárgyár szélnek eresztett munkásainak történetét, az Aurometal egykori dolgozóinak vallomásait, a November 29-e Húsárugyár egykori fehérköpenyeseinek a nosztalgiázását... Kor- és kórdokumentumok százait kellene megírnod, hiszen tengernyi a téma. A miloševiæi rezsim végleg padlóra küldte, kivégezte a gazdasági vállalatokat, hogy aztán a kirabolt cégeket aprópénzért (te ezt egy szópárossal jellemeznéd) kiárusítsa kedvezményezettjeinek, akik még ma is ott vannak a hatalomban. Piszkos, háborúkban harácsolt pénzen lettek némelyekből mindenható gazdák, gyártulajdonosok, urak. És becsületesen dolgozó százezrekből lettek kisemmizettek, kiszolgáltatottak, már csak a nyugdíjaztatásban reménykedő lelki betegek. A te lázongó igazságérzeted, s ablaküvegen is lyukat, levegőzőt vágó gyémántélességű tollad kellene ahhoz, hogy hétről hétre az olvasó elé kerüljenek ezek a történetek.
Hiányzol a csapatból. Nem felejtettünk, nem felejtünk el. S ezt akkor is el kell hinned, ha neheztelsz ránk, amiért nem járunk ki hozzád Kishegyesre, a temetőbe.