Gyászmisével dicsérni az életet
Szerda Zsófia
2022.04.19.
LXXVII. évf. 15. szám
Gyászmisével dicsérni az életet

Az igazi színházrajongók nagyban játszanak. Először megvizsgáljuk a hozzánk legközelebb eső színház havi repertoárját. Ha onnan már mindent láttunk, átböngésszük a vajdasági színházak programját, majd végiggörgetünk Budapest teátrumain is, s itt nem állunk meg. Rákeresünk kedvenc rendezőinkre, hogy lássuk, vendégjátszik-e valamelyik előadásuk a közelben. Hát valahogy így kell ezt csinálnia egy színházfanatikusnak.

Aztán, mint a falusi pletykát, fanatikus a fanatikusnak jelenti a hírt, a következő pillanatban pedig már kombik szerveződnek. Hát mi is valahogy így kerültünk Bécsbe, Oláh Tamás barátunknak köszönhetően, színházjegyet vásároltunk Romeo Castellucci olasz rendező előadására, a Requiemre, melyet a Wiener Festwochen rendezvénysorozat keretében játszottak a MuseumsQuartierben, egy olyan térben, ahol a huszonhetedik sorból is jól lehet látni. Mivel nem a legdrágább jegyet vettük meg, egy picit távolabbra kerültünk a színpadtól, ám ez nem vont le az élményből.

Bár soha nem költöznék Bécsbe, azért néhány dolog valóban sokkal gördülékenyebben működik, mint erre felénk, Szerbiában és Magyarországon. Sehol nincs sor, pedig az óriási nézőtér dugig megtelik a fesztiválozó Castellucci-rajongókkal. A ruhatár egy perc (előadás után is), a helyek elfoglalása szintén, és késés sincs sok, majdhogynem percre pontosan kezdenek. Azért ezek a dolgok az élményt egy egészen magas nívóra tudják ám emelni.


Fotók: Pascal Victor

Romeo Castellucci festészet és színpadi tervezés szakon végzett az Accademia di Belle Arti di Bolognán. 1981-ben Claudia Castelluccival és Chiara Guidival közösen megalapították a Socìetas Raffaello Sanziót. Azóta számos színdarabot készített mint szerző, rendező, díszlettervező, világosító, hangosító és jelmeztervező. Munkáit, melyek több művészetet ötvöznek a holisztikus hatás elérése érdekében, több mint ötven országban mutatták be. Castellucci drámai vonalai megkérdőjelezik az irodalom elsőbbségét. Színháza vizuális, összetett, látványban gazdag művészet. Olyan nyelvet fejlesztett ki, amely érthető, ugyanúgy, mint a zene, a szobrászat, a festészet és az építészet.

2006 óta önállóan dolgozik. Produkcióit rendszeresen meghívják a világ legrangosabb színházaiba, operaházaiba és fesztiváljaira. Több mint egy tucat könyvet adott ki és számos díjat, elismerést kapott: Best Opera Director (Opernwelt magazine, 2014), The Golden Lion for Lifetime Achievement (La Biennale Teatro di Venezia, 2013), Honoris Causa (Università di Bologna, 2014), Knight of the Order of Arts and Letters by the Ministry of Culture of the French Republic (2002), Prize for Best International Production for Genesi. From the Museum of Sleep (Dublin Theatre Festival, 2000), Ubu Prize (1997, 2000, 2004 and 2006 with special distinction), Masque d’Or Prize for best foreign play for Orestea (una commedia organica?) — (Festival Theatre des Ameriques in Canada, 1996). 2003-ban a Velencei Biennálé 37. kiadásának színházi részlegének igazgatója lett, 2008-ban pedig a Festival d’Avignon két „társművésze” közé tartozott, és három darabot készített, melyet Dante Isteni vígjátéka ihletett.

A Pygmalion Ensemble és Raphaël Pichon karmester vezényletével Castelluccinak sikerült megidéznie a teremtést és a pusztítást is. A főszereplő a kórus. Egy nagyszámú embercsoport. Mely énekel, táncol. A háttérben a „Nagy kihalások atlasza”, a falra vetítve mára már kihalt állatok, növények, emberfajok, városok és épületek, eltűnt vallások, kihalt népek és nyelvek, elpusztult műtárgyak jelennek meg, időrendi sorrendben vészesen közelítve a jelen felé, előrevetítve azt, hogy senki és semmi nincs biztonságban, a kihalás mindent fenyeget. Ezt ellenpontozza minden, ami a színpadon történik. Ahol zajlik az élet, tarka és színes élet, körtáncokkal, tehát a megváltás, az új kezdet a küszöbön van, és bár gyászolunk, azért a remény ott vibrál hangban és táncban.

Az előadás egy fekete térben kezdődik. Ennek közepén láthatunk egy kis szobácskát, halványan megvilágítva, a tévé hangjait halljuk, s egy idős, hálóinges nőt, aki jön-megy a térben, vizet iszik, narancsot eszik. Lehet, hogy kórházban van? Lefekvéshez készülődik. S elalváshoz. Egy örökös alváshoz. A halálra készül. Befekszik az ágyba, s az első színpadi csoda máris megtörténik, a nő ugyanis szép lassan eltűnik az ágyból, beleolvad, elpárolog. Ezután több fekete ruhás „díszletmunkás” jelenik meg, becsomagolják a tárgyakat feketébe. Az élet színházának is vannak díszletmunkásai, akik néha átrendezik a színpadot. A fekete tárgyak mögött lassan megjelenik a kórus is, a gyászolók, a hozzátartozók, a bámészkodók.

Lassan kikerülnek a tárgyak a térből, és beindul Castellucci Requieme. Egy óda az élethez. Megindul a tánc, megszólal a zenekar s a sok-sok tagú kórus, mely úgy énekli végig az előadást, mintha egy helyben állva, mozdulatlanul csak az énekre koncentrálna, de közben végigtáncol egy pontos, taktusra kiszámolt koreográfiát is. Három nő jelenik meg a színen, egy kislány, az imént elhunyt idős hölgy s egy középkorú nő. Mindhármuk kezében narancs. Porból és hamuból fiatalság és színek születnek. A két idősebb nő végignézi, ahogy a kislányt a kórustagok tarkára festik, s egy pálmaággal a színpad közepén magára hagyják. Egy kisfiú lép a színre, egy csontvázfejjel focizik, majd egy szöveg nélküli szólót énekel. Ismét megjelenik a kórus, a kislányra mézt és vért csorgatnak, majd miniremetévé válva, fekete kapucnis szőrmekabátban utasítják ki a színpadról.

S elindul a tánc, az ünnep, a szórakozás időszaka. Először fehér ruhás kórus mozog és énekel, aztán színes ruhákra váltanak, májusfa szalagait fonják táncolva, ám ismét jön a pusztulás: egy roncsautót tolnak be (énekelve), mely felett aranynap fénylik fel, majd bukik a mélybe, feketére „festve” a világot. Álmukból ébredve fekete masszaként vibrálnak a színpadon, visszatér a kislány, s egy rituális átöltözésjelenet indul, ahol mindenki „levedli” magáról ruháit, először a feketét, aztán mindent, ami alatta van. Újjászületés, szégyenérzetükben minél közelebb húzódnak egymáshoz, az arcokon félelem, a színpadkép feketére vált. Bizony, újjászületni sem könnyű. Miután mindenki kivonul a színpadról, a talaj elkezd emelkedni, kirajzolódik előttünk az eddig látott tánc egy festmény formájában, és rájövünk, valójában végigfestették az előadást, hogy létrehozzák Castellucci óriásfestményét. A darab végén három nő egy csecsemőt hoz a színpadra, visszatér az angyali hangú kisfiú is még egy szólóra, csendre int bennünket, aztán egyedül maradunk. Mi a sötétben s a csecsemő a színpad közepén.  

    

Wolfgang Amadeus Mozart Requiem című d-moll gyászmiséjét 1791-ben komponálta, ez volt élete utolsó darabja. Többek szerint ez a legnagyszerűbb és legelismertebb műve, annak ellenére is, hogy mások fejezték be. A mű szoprán, alt, tenor és basszus szólistákra, valamint kórusra íródott egy kisebb klasszikus zenekar kíséretével. Mozart 1791. december 5-ei halálakor csak a nyitótétel (Requiem aeternam) volt teljesen befejezve (újabban úgy tűnik, hogy a zenekari rész néhány ütemét is már valaki más írta hozzá). Mozartot névtelenül kérték fel (a különc Walsegg gróf küldöttei), hogy írjon egy requiemet, és előlegként megkapta a fizetése felét. Halála után özvegye, Constanze szorgalmazta a mű befejezését. Valószínűleg Franz Jakob Freystädtler volt az, aki először próbálta kiegészíteni. Ő a Kyrie hangszerelésén dolgozott, más tételekhez nem nyúlt. Constanze ezután Josef von Eyblert kérte meg, hogy fejezze be a munkát, aki a Dies irae tételtől egészen a Lacrimosáig dolgozott a Requiemen, amikor is úgy érezte, nem képes befejezni a munkát, és visszaadta a kéziratot Constanzénak. A feladatot ekkor egy másik fiatal zeneszerzőre, Franz Xaver Süssmayrra bízta, aki Eybler és Freystädtler munkáját is felhasználta a mű befejezéséhez, és megírta saját hangszerelését a Kyrie tételtől kezdődően. Befejezte a Lacrimosát, és írt néhány új tételt, mely a requiemekben szokott lenni: Sanctust, Benedictust, valamint Agnus Deit. Ezután hozzáadott egy utolsó részt, a Lux aeternát, mely a Mozart által írt két nyitótétel átdolgozása. Az elkészült kéziratot végül elküldték Walsegg grófnak, Mozart hamisított aláírásával, 1792-re dátumozva.
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..