Magyarország főkonzulja, Korsós Tamás úr kezdeményezésére került sor az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc 165. évfordulójának előestéjén arra az ünnepi fogadásra, amelyen az együvé tartozás üzenetének tolmácsolásán kívül átnyújtották az Áder János, Magyarország köztársasági elnöke által adományozott kitüntetéseket is az arra érdemeseknek. A Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést Balassa Julianna pancsovai nyugalmazott pedagógus is átvehette a dél-bánsági szórványban élő magyarság identitása megőrzéséért végzett művelődésszervezői és tájékoztatási munkássága, valamint több évtizedes áldozatos oktató-nevelői tevékenysége elismeréseként.

* Hogyan érintette Önt ez az újabb kitüntetés? Mert ugyebár ez az elismerés annak a jele, hogy a közössége, amely erre felterjesztette, még IGENIS elvár Öntől újabb eredményeket...
— Egy gyermekkori reggeli ima jutott eszembe, amelyet valamikor, nagyon régen tízen mondtunk kórusban édesanyám „vezényszavára”: Szívem első gondolata/ hozzád száll fel, Istenem,/ Te őriztél meg az éjjel,/ maradj ma is énvelem… A főkonzul úr kedves telefonhívására, amikor közölte, hogy nekem is át szeretnék adni Magyarország kitüntetését, és érdeklődött, hogy részt tudok-e venni az ünnepségen, bevallom, az első gondolatom egy kérdés volt: most, amikor „engem (maholnap) az én falum (székelykapus tágas kertje) vár”? Az aggályomra, hogy most már nem sok vizet zavarok, biztatóan válaszolt: anyaországunk az elmúlt évek érdemeiért is jutalmazhat! Megnyugodhattam. Sőt, a többi kitüntetettel kapcsolatosan is megkörnyékeztek az emlékek. Hiszen voltak bőven közös pontjaink! Dr. Uzon Miklós például a Diáksegélyező gáláján az én verseimet is műsorra tűzte; msgr. Nagy József esperes urat pedig az Ezüstcsengő kórusszemlén volt szerencsém megismerni, ahol a Dél Pacsirtái gyermekkórusunknak egyházi zenével is lehetősége nyílt bemutatkoznia. Dr. Silling István tanár úrral nemcsak a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség választmányában „rendezgethettük közös dolgainkat”, hanem egy kárpátaljai konferencián is részt vehettünk, melyen először volt alkalmam szélesebb körökben is ismertetni a Magyar Percek tévéműsorunkat.
 
* A díj elnevezése magában foglalja a KERESZT szót is. Ami köztudomásúlag a feladatokra is utal, azokra a feladatokra, amelyeket feltétlenül el kell(ett) végezni. Kiváltképpen azokban az időkben, amikor sokkalta könnyebb (lett volna) félreállni, mint továbbmenni...
— Igen, voltak ilyen idők, de erőt merítettünk és kitartottunk. Mert így diktálta a becsület. A hivatalos, állami elismerések között az első a Kisebbségekért díj volt 1999-ben. Akkor már volt mögöttem egy albumnyi ollózás szépirodalmi jellegű írásokból és közéleti tematikájú újságcikkekből — ne mondjam, olykor afféle pálya széléről való bekiabálások, melyek kapcsán a barátok biztosítottak, hogy gondoskodnak meleg takaróról, ha netalán hűvösebb tájakra költöznék.    
Mögöttem volt már egy sor önszerveződés a történelmi VMDK-ban, majd a VMDP oktatási bizottságában, végül megalakítottuk a Börcsök Erzsébet Vajdasági Módszertani Központot, mely révén iskolákkal, egyházakkal és művelődési egyesületekkel karöltve vontuk intézményes keretek közé vidékünk közéletét és állítottuk talpra kicsiny közösségünket. Bekapcsolódtunk a magyar közösségbe „határon innen és túl”. A pancsovai Petőfi Sándor Művelődési Egyesületben is áttörtük az ünnepet, néven nevezett összefogással szervezett márciusi ünnepségekkel. Olykor 120 résztvevővel, soraikban a Nyelvi Intézetből hazatérő ösztöndíjasainkkal, fiatal művészeinkkel, kórusunkkal, gyermekszínjátszóinkkal. Az Oktatási Minisztérium, a külhoni magyarokat támogató alapítványaink és a Határon Túli Magyarok Hivatala anyagi és erkölcsi támogatásával folytatva a munkát a már meglévő szerveződésekkel együtt (a Dél-bánáti Magyar Művelődési Egyesületek Szemléje, a Dél-bánsági betlehemesek és karácsonyi szokások találkozója — a szerző megj.) életjelt adhattunk magunkról. Az anyaország figyelmének, főként Pirityiné Szabó Judit főosztályvezető asszony lelkiismeretes munkájának köszönhetően visszanyertük a jövőbe vetett hitünket. Hadd emeljem ki a hivatalos hozzáálláson túli viszonyulás jelentőségét, ellentétben a tisztes távolságra épülő együttműködéssel, amely kizárja a szerintem nagyon is fontos érzelmi töltetet. A baráti együttműködés elejét veszi az ismeretlenségből adódó félreértéseknek. Családiasság? Amíg támogatóink képviselői olykor még a kottákat is beszerzik előadásunkhoz, kollégáink pedig családostul társulnak tevékenységeinkhez, marad a szervezettség és a közös akarat.

* 2005-ben Aracs-érmmel jutalmazták...
— Talán ez volt az aranykor… az új évezred első fél évtizede. Ebben már benne van a Magyar Percek is. Minden lehetőségével, buktatójával, csatározásával és örömével, mindannyiunk számára fontos sikerélményeivel. Kis csapatunk — akkortájt még tízfőnyi — minden tagja önkéntes lévén „mindenki mindenkinek a tanítójaként” tette a dolgát. Amolyan minden lében kanálként fonva össze a tevékenységek szervezését azok bemutatásával.

* A Magyar Percek mint tudjuk, az Ön távozásával is bizonyította létjogosultságát. Bár érdemleges frekvenciát a tévéház mindmáig nem kapott, az adások mégiscsak eljutnak a célközösségekhez. Milyen érzés hetente már csak nézőként figyelemmel kísérni egy olyan adást, amely annak idején Ön nélkül aligha jött volna létre?
— Nem volt könnyű visszavonulni, de vigasztal(t) a tudat: van és lesz folytatás! A Magyar Percek mostani készítőinek díja egy hősies vállalkozás méltatása. Az a tény, hogy a „lányok”: Zsuzsa, Ilonka és Emília jelentős műszaki könnyítéssel, a régebbieknél azonban sokkal mostohább körülmények között hajlandóak folytatni a munkát, számomra a legnagyobb jutalom. A díjátadó ünnepségen méltatóik, ugyanakkor maguk a díjazottak is nagy szeretettel szóltak a „két nagy előd”-ről, Erdei Ernőről és rólam. Úgy érzem, szeretet árad továbbra is volt munkatársaink minden megnyilvánulásából.

* Visszatérve e legfrissebb kitüntetésre... A kitüntetés visszhangja eloszlatta-e végül abbéli kételyeit, hogy a méltatás valóban megilleti Önt?
— Némileg már a „belső” visszhang is. A felvételek rendszerezésével éppen a 2000. évnél tartottam. Talán szerénytelenségnek hangzik, de mondhatom, leesett az állam. A felejtés nem mindig kegyes, emlékezni is érdemes, sőt, papírra vetni is azt, ami „csak” képhordozón van meg. Mondjam nagyképűen: az utókornak? A „külső” visszhangot tapasztalva, már hinni merem, hogy igen. Ismerőseim, volt munkatársaim már az ünnepségen gratuláltak, tiszta szívből osztoztak az örömömben. Mire hazaértem, a földijeim fényképei már itt vártak a számítógépemben, a közösségi oldal tele volt a velem együtt örvendezők jókívánságaival. Ezúton is köszönöm mindenkinek.

* A (nagy)politika és a közélet szinte elválaszthatatlan egymástól. Egységről, együttes gondolkodásról és cselekvésről beszélünk, közben nemritkán az ellenkezőjét tapasztaljuk.
— Sok harcot megharcoltam, így nem csoda, ha megannyi példáját tudnám felhozni annak, hogy esetenként mily hatalmas tud lenni a közöttünk tátongó szakadék. Mégis legyen a zárszó, akárcsak az ünnepségen, a köszöneté. A kitüntetés feletti örömömet csak fokozta, hogy éppen nemzeti ünnepünkön vehettem át, és hogy majd ez a drága kincs is emlékeztet majd a mi évfordulónkra, a mi ünnepünkre. Amikor Trianon után majd nyolc évtizeddel nálunk, délen, talán először a Délvidéken, magyar szellemiségben, magyar lelkülettel, az ünnepünkhöz méltó műsorszámokkal mertünk újra magyarok lenni. Akkor is így kezdtük: Hazádnak rendületlenül..., de kérdéssel folytatva: Hazádnak? melyiknek? És évről évre sorjáztak a kérdések, a dalban, versben és zenében megfogalmazott sorskérdéseink: „Én Istenem mért hagyod, hogy így elpusztuljak?” „Szél viszi messze nótáját, mért olyan keserű?” És az újkori bujdosóink tízezreire kérdeztünk rá, hogy „Hazád-e az ország, amely csupán kiút, hol törve ejtik ki szépen hangzó neved”…? Majd a továbbra is zúgó márciusokban az évezredes kérdést tettük fel: „Édesanyám, mi a szabadság?” Végül most, amikor már sokan elmondhatjuk, hogy nekünk két hazát adott a Teremtő, abban a reményben köszönöm meg a hetven-egynéhány éve hőn szeretett édes hazámnak a megtisztelő elismerését, hogy szerény munkámmal, lelkes munkatársaimmal nem a kis közösségünk agóniáját hosszabbítottuk meg, hanem — olykor a megalázottság fiaiként is — „görbülő ív lehettünk nemzedékek büszke hídfői között”.