Aztán megérkezünk. A megszokott helyünkre, majd onnan egy másikra. Tudjuk, hol vannak a bögrék, felragasztunk egy szúnyoghálót (erre sajnos a háziak továbbra sem gondoltak). Kabócakórus, fenyőillat, a hullámok hangja, mely minden pszichoterápiánál többet ér, simulnak az idegszálak, barnul a bőr, pihen a lélek. S ilyenkor, általában a harmadik nap tájékán jön a minden évben kötelező jelleggel elhangzó mondat: ha egyszer sok pénzem lesz, bizony isten veszek egy nyaralót a tengerparton, és leköltözöm egész nyárra. S bár sejtjük, hogy a közeljövőben ez valószínűleg nem történik meg, jó álmodozni róla. Aztán gyorsan jól a dolgok mögé nézünk, és megmagyarázzuk magunknak, miért is NEM lenne jó egy nyaraló a tengerparton. Év közben itt semmi nincs, csak a szél fúj, biztos minden szigetlakó depressziós, a ház pedig leamortizálódna „állásában”… Nagyon sok munka lenne vele, kellene valakit találni, aki kitakarítja, kinyit, bezár, ha ki szeretnénk adni… Ha van egy nyaralód, akkor kénytelen vagy mindig ugyanoda menni, nem tudod váltogatni a helyszíneket… Biztos nem is engedik külföldieknek, hogy jó helyen lévőt vásároljanak, és senki nem fogja kivenni, ha kocsikázni kell az első strandig… És a lista csak bővült.

A fentiek az igazi vajdasági gondolkodást voltak hivatottak szemléltetni, mely hibába magam is gyakran beleesek. Mi igyekszünk mindennek meglátni a negatív oldalát is, hogy a teljes képet lássuk. Amivel nem is lenne baj, csak eközben legtöbbször elfelejtjük azt a bizonyos pozitív oldalt is észrevenni s ugyanilyen körültekintően megvizsgálni. Inkább meggyőzzük magunkat, hogy nem kell az a nyaraló. Ööö, melyik is? Amelyik csak a fejünkben létezik. Hát nekem kell, kérem szépen! Jöjjenek csak a „gondok”, megoldom őket sorban. Hiszen a nyaralómban töltött sok hét után már a kisimult idegeimmel fogom mindezt kezelni, lazán, kisujjból. Úgyhogy el is megyek az első trafikig, és vásárolok egy… mit egy, rögtön három lottószelvényt. Jöjjön, aminek jönnie kell, állok elibe!