Gondolatok a Duna haltelepítéséről
Dudás Viktor
2021.07.12.
LXXVI. évf. 27. szám
Gondolatok a Duna haltelepítéséről

Június 29-én volt a nemzetközi Duna-nap, mely a folyó védelmére és fenntartható használatára irányítja rá a figyelmet. Az idei évben a viza tokhalfaj Dunában történő újraelterjesztésére helyezik a hangsúlyt. A téma kapcsán Buzás Mihályt, a Magyar Szó horgászat-vadászat rovat szerkesztőjét kerestük fel.

Horgászkörökben a halasítások alkalmával visszatérő téma, hogy mi lenne akkor, ha vizával tennénk meg mindezt. A kérdés azért merül fel, mert ez a halfaj egykor a legnagyobb jövedelmet nyújtotta a halászoknak — értsd: méregdrága kaviárt. Ott, ahol még halászható, busás hasznot hoz mindazoknak, akik fognak belőle, a zsákmány viszont drasztikusan lecsökkent.

— Az utóbbi években a Kaszpi-tóban fogott tokfélék, ezen belül a viza mennyisége is a korábbiaknak a 7 százalékára zsugorodott — és ott az ivarérett állatokból meglehetősen kevés található. A szakembereink azon tanakodtak, hogy mi lenne akkor, ha nem várnánk meg, hogy az élőhelyükről, a Fekete-tengerből felússzanak, hanem elkezdenénk halasítani a Dunát. Az ötlet nem rossz, csakhogy ennek a vidéknek vizahalászatból emberemlékezet óta nem származott haszna. Sokan az 1972-ben létesült Vaskapu I vízerőmű megépítésével magyarázzák a viza és a vándorló tokfélék eltűnését, mert a gát állítólag megakadályozza, hogy felússzanak hozzánk ezek a halak, mármint a viza, a sőregtok, a vágótok, a sima tok, a régmúltban a közönséges tok is.

Egy 1870-es években kiadott könyv — tehát száz évvel korábban íródott, mint hogy megépítették volna a vízerőművet – a „hal apadás” okáról számol be. Kriesch János Hasznos és kártékony állatainkról című könyve szerint 1846-ban Magyarországról még 6000 mázsa halat szállítottak Ausztriába, öt évvel később azonban ennek mindössze az egynegyedét. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy már száz évvel a probléma megjelenése előtt is gondokkal küzdöttek a viza kapcsán. Mi lehet a háttérben: szennyeződés, élettérvesztés, túlhalászás. Ezek a tényezők, melyek csökkentették a szóban forgó halfaj és más vándorló tokfélék számát, továbbra is fennállnak. Szennyeződés, túlhalászás és élettérvesztés még most is van. Tehát miért volna érdemes ilyen körülmények között visszahelyezni a vizát a Dunába?

Buzás Mihály elárulta, volt erre egy szimbolikus próbálkozás, mikor is Magyarországon, három helyen száz-száz jelölt kisvizát bocsátottak a folyóba. A fiatal állatok nagyon rövid idő alatt megérkeztek a Vaskapu küszöbéhez, mindezt a mikrocsipek alapján állapították meg. A halak villámgyorsan elindultak a Fekete-tengerhez.

— Az utat ösztönösen teszik meg, még akkor is, ha mesterséges körülmények között szaporították őket. Kiszámoltuk, hogy hozzávetőlegesen 100 kilométert verettek naponta, tehát haladtak a Duna sodrásával egyenesen az őseik bölcsőringatója felé. Sőt, néhány példány hamarosan a vízerőmű alatti Duna-szakaszról került elő. Mire lehet ebből következtetni? Arra, hogy a gát korántsem áthatolhatatlan akadály a halak számára. A probléma az, hogy azért nem érkezik hozzánk viza, mert a Fekete-tengerben is egyre kevesebb van belőle, ami az illegális halászatnak tudható be. Emlékezetem szerint a térségünkben (Apatinnál) legutóbb 1964-ban fogtak ki olyan vizát, amely a természetes lakhelyéről érkezett. Ezért is tartom feleslegesnek a halasítást. Más országok is szép hasznot valósítottak meg e tokhalféle halászásával (Románia, Oroszország...). Ha ők végeznék el a telepítést, a Fekete-tengerben felnövő halak egyszer csak nálunk is felbukkannának.

Hozzátette, hogy ha nálunk mindössze a kaviár miatt szeretnék tenyészteni a szóban forgó halat, akkor az nem feltétlenül érné meg.

— A szakemberek kimutatták, hogy a vágótoknevelés alkalmas akvakultúrás rendszerekben, ellenőrzött körülmények között való tartásra. Tiszta vízben, kitűnő tápon... Ez sok helyen működik, mert a vágótok hamarabb válik ivaréretté, és ad kaviárnak való ikrát. A vizának rendkívül hosszú ideig, 12-14 évig tart, amíg ivaréretté nem válik. Ha belegondolunk, tizenkét évnyi halnevelés néhány kiló kaviárért kockázatos vállalkozás lehet. A vágótoktól sokkal rövidebb idő alatt nyerhető ikra, egyedenként 1-1,5 kilogramm, melynek értéke több száz euró.

Attól függetlenül, hogy a halak másmilyen módon nevelkednek, az ellenőrzött körülmények között tartott halakból nyert kaviár minősége nem különbözik a természetes vizekben felnőtt halakétól. Ennek a termelésnek a lehetősége karnyújtásnyira van tőlünk. Tehát, nem nyerünk semmit azzal, ha a halakat látványosan beleengedjük a Dunába. Továbbá, nem árt szem előtt tartani azt sem, hogy nálunk továbbra is létezik a horgászat és dívik az orvhalászat.

— Ha szabadon engedjük az ivadékot a folyóba, s csak háromszáz halász dolgozik a vizeken, teljesen biztos vagyok benne, hogy a halakból a horgásznak nem jut. Annak ellenére sem, hogy a vándorló tokfélék a tartós tilalommal védett fajok csoportjába tartoznak, soha semmilyen körülmények között sem zsákmányolhatóak, és az esetleges fogásuk esetén helyben és azonnal, lehetőleg sérülésmentesen vissza kell engedni őket. Csakhogy ezt nemigen ellenőrzi senki. Ha valaki kifog egy 6-7 kilós vágótokot, nagy eséllyel mondhatja rá, hogy az csak egy nagyobb kecsege. Igen ám, de most a kecsegét is tartós tilalom védi. Mindez ideálisnak tűnik, hogy valaki elkezdjen foglalkozni a kecsege tényleges nevelésével. A pillanatnyi állás szerint a szabad vizekből kifogott kecsege valamely halgazdaságok által kiadott fuvarlevelekkel szállítható. Erre azért van lehetőség, mert annak a bizonyos halgazdaságnak vannak róla papírjai, hogy tenyészt kecsegét. A kecsege forgalmazása ily módon még befoltozható, ezért is szerepelhet az éttermek étlapján.

Buzás Mihály elmondta, hogy ha az ellenőrzés szigorúbb lenne, és külön figyelmet fordítanának erre a hálózatra, abban az esetben gyorsabban fejlődhetne fel a haltenyésztés.

— Visszatérve a fő témánkhoz, a vizához, a problémák másként is megoldhatóak. Egy körültekintőbb terv és logikusabb döntések mellett több haszon lenne megvalósítható.

Nem szabad elfeledni, hogy a Dunába csakis előnevelt ivadékot bocsátottak, ivarérett vizával való halasítás nevetséges lett volna, hiszen óriási halakról van szó, tehát ennek semmi értelme. A fiatal egyedekkel való halasítás pedig azért értelmetlen, mert elvándorolnak. Ha már tudunk ivadékot előállítani, akkor észszerűb azt zárt rendszerben felnevelni. Persze az ehhez szükséges tudást el kell majd sajátítani.

A szakember hozzátette, hogy a tengerentúlon is élnek tokfajok, s mind a huszonöt ismert fajnak szinte mindegyike veszélyeztetett az élőhelyén. Elmondása szerint puszta halasítással az állományok csak átmenetileg növekednének, viszont jelentősebb intézkedések bevezetése nélkül — élettér visszaadása, vízszabályozás megszüntetése, halászati tilalom, orvhalászat felszámolása, ívóterületek visszaállítása — nem számíthatunk kedvező változásokra. Ha az összes intézkedés hatályba lépne, akkor a vizaivadékkal való, évről évre történő halasítás esetén elérhetnénk, hogy egyszer (nagysokára!) ismét ivarérett halak érkezzenek hozzánk ívni, mint ahogy évszázadokkal korábban tették.

Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Róna rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..