A karantén első hetének végén, amikor éppen dolgozni voltam, hazafelé jövet pedig minden egyes helyen, ahova betértem, boltnál, mészárszéknél, péknél, gyógyszertárnál sort vártam, körülbelül két és fél órán át az utcán kapálgatta a gödörből a füvet. Holott azt mindig kaszálni szoktuk. Akkor éppen három évtizedet röppent vissza az időben, mert régen úgy szokta csinálni.

Ekkor vettem el a kulcsot. Mintha meg is értette volna. De aztán kiderült, mégsem. Pityergés, hogy bolondnak tartjuk, holott nem az. Kivételesen nem idegesítettem fel magam. Negyedóra múlva már úgyis minden szép! Süt a nap, jó, hogy nem fúj a szél, milyen jó kint ülni, sütkérezni a napon.

Szombat volt. Nálunk mostanság azt, hogy milyen nap van, nem mindenki tudja. Néha még nekem is csütörtöki hangulatom van kedden, esetleg pénteken, de aztán valahogy ráhangolódok a valóságra. Persze a ráhangolódás sem működik mindenkinél. Volt ennél sokkal rosszabb is, amikor hetente háromszor volt vasárnap, kétszer hétfő meg egyszer szombat, a hetedik nap pedig már nem is volt érdekes.

Főzés közben három síkon folyik a csevegés: az egyik téma, mi fő ma, a másik, hogy már megint ünnepelnek a tévések, mert nincs semmi (neki való) műsor, meg hogy a nála két évvel idősebb volt szomszédasszony mostanság ünnepli a századik születésnapját valahol, valamelyik idősek otthonában. Ezek a témák körülbelül tizenkét másodpercenként frissülnek, avagy váltakoznak.

A szerző felvétele

Mackó kutyánk kövér. Ha én mondom, akkor nincs gond, ha az állatorvos, akkor többé nem teheti be a lábát a kapun. Ez majdnem törvény nálunk. Mondhatnánk, jóltartjuk a házőrzőnket. Nem mondom, meg is hálálja, éjjel sohasem ugat, vagy ha igen, akkor valami nagy eseménynek kell történnie a környékünkön. De hogy miért is kövér az a kutyus? Mert nálunk mindenki eteti, sőt, van, aki újra és újra etetné, csak rászólunk. Ha itthon vagyunk. Ha nem, akkor az más dolog… A kutya meg jó erőben van.

Hogy a bőrszedő zsidó hogy kerül néha a képbe, azt még nem derítettem ki, de nyilván a rosszvasasok vagy a tollasok óbégatásával áll kapcsolatban. Az nekem is szöget ütött a fejembe, mekkora bevételre tehetnek szert a településünkön, ahol libát már évek óta nem tartanak, és a kopasztás is már kiment a divatból. Ha volna is ilyen, a szomszéd nyilván feljelentené az illetőt, hogy kínozza a jószágot. De nincs! Talán már tollpárnán sem szokás aludni, nálunk is már csak egy van a házban. Az azonban mindig birizgálta a fantáziámat, hogy a tollszedők honnan teremtik elő azokat a jókora fehér kukacokat, amelyeket rendszerint becsempésznek a toll közé. Aztán amíg a tollpárna gazdája azon hüledezik, hogy eddig ő ezen feküdt, és azt sem tudta, mire hajtja le a fejét esténként, addig a tollasok már mondogatják, hogy nekik már nem is kell a párna, de szívességből elvihetik, csak hogy megszabaduljanak tőle. És valóban, viszik a tollat, majd a jó párnahuzatot visszaadják — mondják, de már az sem kell, csak vigyék… Én magam voltam a szemtanúja egy ilyen esetnek.

Jöttek a gólyák. Én láttam meg őket elsőként, mondtam is rögtön, hogy itt vannak a gólyák. Valóban? Igen, idehallatszik a kelepelés is. És a fecskék is megérkeztek. Tehát már újabb szórakozás is van, az ég bámulása, hátha elszáll egy fecske, mely nyarat még nem csinál, de már meleg van, annyi bizonyos. Hogy a kályhát még időnként bekapcsoljuk, az meg kész árampocsékolás. Igaz, hideg van bent. Néha még kint is. De kapálni már lehet.

A kapa az egy szerszám. Elengedhetetlen szerszám. Imádnivaló. Meg a gereblye is. És a söprű, melyet még a megboldogult nagyapám kötött, aki már huszonöt éve nincs közöttünk. A söprű manapság még a kertben is kell. A földutat lesöpörni, hogy tiszta legyen. Rend a lelke mindennek!

Az élet egyébként szép!