„Jól szórakoztok?” — kérdezte Russell Crowe az amfiteátrum közönségétől 2000-ben, én pedig már éppen túl voltam a nagy Róma-rajongásomon, amiből az is következett, hogy fejből tudtam az összes gladiátortípus latin nevét. Valahogy az az elmélet, hogy egy darab gladiátor legyőz mindenkit az arénában, sőt a Colosseumban is, túlságosan bugyutának hatott, ezért nagyjából két év késéssel néztem meg Ridley Scott eredetijét. És be kellett látnom, hogy ez bizony a nagy, hollywoodi blockbuster definíciója volt, jó színészekkel, epikus történettel, grandiózus csatákkal, látvánnyal és hangulattal. Öt Oscar-díjat kapott 2001-ben, köztük Crowe is, a legjobb férfi főszereplő kategóriában.
Hogy nekem személy szerint milyen a kapcsolatom az ókori Rómával és a gladiátorokkal, az egy kicsit sem érdekes, az viszont annál inkább, hogy a nagy tömegek hogyan viszonyulnak hozzájuk. A közönség imádja ezt a világot a maga hedonizmusával, véres leszámolásaival és árulásaival együtt, ezért sem meglepő, hogy Scott még ennyi év után is úgy érezte, kelleni fog ebből egy második rész. Sőt, már egy harmadikról is beszél, melyet fejben a Keresztapa 2-höz hasonlítgat.
Képek forrása: imdb.com
A másodikban hősünk természetesen nem Maximus, hiszen ő megdicsőül saját meséje végén. Jöjjön inkább Denzel Washington, Paul Mescal és Pedro Pascal, akik majd elviszik a hátukon ezt a filmet. A Gladiátor 2 egy kicsit sietősen összetákoltnak tűnő, ám több szempontból is tisztes iparosmunka, mely sajnos nem tartalmazza azt a pluszt, amely a nagy elődöt olyan népszerűvé és idézhetővé tette. Vér viszont van bőven. Lucius (Mescal) egy nemes, mégis rabszolgasorban sínylődő harcos, Macrinus (Washington) pedig egy gladiátormester, aki — ez sem nagy meglepetés — nagyon jó ebben a szerepben is. Itt egy titokzatos, látszólag mindenkit dróton rángató, gyűrűkkel, gyémántokkal telepakolt, minden hájjal megkent szürke eminenciást alakít, akinek nyilvánvalóan megvannak a hátsó szándékai. Luciusszal kapcsolatban ugyan van egy titok, melyet egy filmelőzetes valójában már felfedett, ezt azonban mégis meghagynám a nézőknek.
Van tehát egy hősünk, aki az afrikai Numidiából (ókori római tartomány, a mai Algéria) területén harcol a rómaiakkal, feleségét megölik, majd ő maga Rómába kerül, mely dekadensebb, mint valaha. Politikai ármánykodások, gyilkosságok eltussolása, háttéralkuk (és erős sminkek) jellemzik ezt a képmutató világot. Lucius és legendás elődje, Maximus is egyszerű emberek: elveszítettek valakit, akit szerettek, a gyászból és a dühből pedig végtelen mennyiségű energiát merítenek a küzdelmeikhez az arénában. A Colosseumban cápák (!) úsznak, orrszarvú támad és számítógépes trükkökkel létrehozott szörny randalírozik. Valóban „jól szórakozunk”, de ez azért egy kicsit sok — nevetséges és sok. Nincs mögötte epikus sztori, a birodalmat felrázó-megrázó események (vagy mégis?), inkább olyan, mintha az első Gladiátort túlságosan is leegyszerűsítettük volna.
De azért valljuk be, így is elég jól szórakozunk: a film ugyanis egy dologban valóban brillírozik, ez pedig a már említett csatajelenetek sora, melyeket sebészi pontossággal instruált Ridley Scott. Nemcsak a Colosseum lelátóin ülő rómaiak, de mi, nézők is megrészegülünk ettől a vérgőzös őrülettől, mely minden sekélyességet és komolytalanságot képes feledtetni. Mert a Gladiátor 2 az idei év legjobb popcornmozija. Csak kár, hogy ennél valóban nem lett sokkal több.
