Túl szőrösszívűnek éreztem a kritikusokat, de csak addig a pillanatig, amíg magam is meg nem néztem Adam Wingardnak, a Death Note rendezőjének a majd kétórás filmjét. Ez a szörnyverzum negyedik epizódja, melyen azért hellyel-közzel kivehetőek a B kategóriás, klasszikus szörnyfilmek borostyánba zárt fosszíliái. Egyszerre debütált a mozikban és az HBO Max streamingszolgáltató kínálatában is.

A moziélmény ebben az esetben szerintem legalább 20 százalékot tenne hozzá ahhoz, ahogyan erre a filmre reagálunk. A recept ugyanis a következőképp működik: van egy rettenetesen bugyuta és erőltetett történet, melyet fekáliából várat jelleggel eszkábáltak össze csak azért, hogy összekösse az egyébként nagyon látványos, szörnypusztítós jeleneteket. Abban az esetben viszont, ha a haverokkal végigröhögjük a kínos párbeszédeket és a komolykodó tudományos fantasztikumot, nemcsak hogy elviselhető, de még roppant szórakoztató is lesz.

Amerikában csapnak össze a titánok, öt évvel azután, hogy Godzilla megszerezte magának a Szörnyek Királya címet, mivel legyőzte Ghidorah-t. Kong és ő maradtak tehát az utolsó nagy Titánok, a gigászi hüllő pedig jócskán elrúgja a pöttyöst, amikor lerombol egy kiemelten fontos kutatóintézetet. Nincs mese, ide Kong kell, az emberek az ő segítségével akarják megfékezni Godzillát, aki úgy fogyasztja a radioaktív energiát, mint kacsa a nokedlit. A ’70-es évek dzsungelakciója után, melyet a Kong: Koponya-szigetben láthattunk, a világ legnagyobb majma óriásibb lett, mint valaha. Az Apex cég képviselői (azaz a károsultak) egyúttal elindulnak a Föld középpontja felé, mert ott van a titánok őshazája és egy olyan energiaforrás is, amellyel talán meg lehetne állítani Godzillát. Kár volna bővebben belemenni a cselekménybe, mert hiszem azt, hogy aki kíváncsi erre a filmre, nem elsősorban egy szövevényes vagy kreatív történetre vágyik. Poénok, párbeszédek, súlyos döntések és nyomokban némi erőltetett színészi játék persze bekerült a sztoriba, viszont mindvégig úgy érezzük, hogy mindez egy mondvacsinált keret, melyre azért volt szükség, hogy koherens módon kapcsolódhassanak a titánok csatajelenetei. A dialógusokból jócskán több van a kelleténél, főleg azért, mert nem jók, sőt, kegyetlenül fárasztóak és bugyuták. Talán mondanom sem kell, a korábbi filmeket, azaz a Koponya-szigetet, a Szörnyek királyát vagy a korábbi, 2014-ben készült Godzillát meg sem kell néznünk ahhoz, hogy a Godzilla Kong ellen releváns és érthető legyen.

A főbb szerepekben a Stranger Thingsből ismert Millie Bobby Brownt láthatjuk, de itt van még a Tarzan legendájában játszó Alexander Skarsgård is. Van egy harmadik, igazán monumentális főszereplő is, akinek a létezéséről már az előzetesek is beszámoltak: ő nem más, mint a Mechagodzilla, az ember alkotta, titáni energiából táplálkozó gépszörny. Azért csak van miért megnézni ezt a filmet, nem igaz? A Godzilla Kong ellen tehát egy klisékkel teletűzdelt, színes-szagos popcornmozi, melyhez jó társaság, jó hangulat és kevés elvárás kell. A gond az, hogy a MonsterVerse korábbi filmjeihez képest nem üt akkorát, mint ahogyan azt elvárnánk két ekkora fenevadtól.

Kép: slashfilm.com