Néhány generáció, elsősorban a ’60-as és a ’70-es években születettek nagyon megsínylették a ’90-es évek embargós, háborús időszakát.

Sokan munka nélkül maradtak a tönkrement vagy privatizált gyárakban, üzemekben. Az ezredforduló után a munkanélküliségi ráta 25-30 százalékot tett ki, egy-egy munkahelyre néha több százan is pályáztak. Ekkor volt az, hogy a harmincöt-negyven év felettiekkel szinte szóba sem álltak. Sokak élete ment tönkre ebben az időben önhibájukon kívül. Később a válságból lassan kilábaló világgazdaság, valamint az időközben szédületes tempóban végbemenő technológiai fejlődés egészen más folyamatokat kezdett generálni. Az európai gazdaság elkezdte magához szipkázni a nyugat-balkáni térségben még fellelhető munkaerőt, megindult egy nagy kivándorlási hullám, melynek háttere a puszta gazdasági motivációnál valószínűleg sokkal összetettebb.

A hazai munkaerőpiacon is jelentős változásokra került sor. Olyannyira, hogy egy kicsit sarkítva és egy kis keserű humorral azt is mondhatnánk, teljesen „kifordult” minden. Ha nem is általános eset, viszont manapság már nem egy vállalkozó hangoztatja, hogy harmincöt-negyven év alatti munkaerőt nem szívesen alkalmazna. Sőt, az egész meg is fordítható: a huszonévesek között nagyon kevesen vannak olyanok, akik egy hazai cégnél képzelik el a jövőjüket. Főleg nem egy átlagos kisvállalkozónál, ahol általában sok a munka, gyakran jellemző a szükségtelen szigor és a felesleges fegyelem, a juttatások pedig viszonylag alacsonyak. Mindez már egyfajta trendnek, pontosabban trendfordulónak tekinthető. Mivel azonban a körülmények is megváltoztak, talán pontosabb a leírás, ha azt mondjuk, hogy a munkaerőpiac forradalmi átalakuláson megy át.

A különféle okokból, ám folyamatosan csökkenő munkanélküliségben, a romló oktatási rendszerben és az előzőeknél nagyobb elvárások között felnőtt friss generáció nehezen is tud beilleszkedni a jelenleg még hagyományosnak tekinthető munkahelyekre. Amikor még más volt a helyzet, azt hittük, sokáig úgy is marad. Most azonban éppen az látszik, hogy hosszú távon és széles körben biztosan nem működik egy olyan modell, hogy harmincöt év alattiakat nem vesznek fel. Viszont a friss pályakezdők igényeit sem lehet teljes egészében támogatni. Sokan ugyanis azt gondolják, minden egyes feladat sikeres elvégzésével megváltják a világot — ráadásul mindezt rugalmas munkaidőben és lehetőleg otthonról végzett munkával tennék, melyet még jól meg is fizetnek.

Természetesen nem lehet általánosítani. Minden generációban vannak jobbak és kevésbé jobbak. Viszont egy-egy korszakon belül idővel kirajzolódnak a meghatározó típusok. A jelenleg még pályakezdő fiatalok lesznek azok, akik a jövő GDP-jének nagy részét megtermelik majd, illetve eltartják az addigra már idős generációkat is. És ugyancsak közülük kerülnek majd ki a jövő vállalkozói, valamint a politikai szféra meghatározó egyéniségei is.

A jövőben olyan közösségeket, társadalmat kellene létrehozni, ahol a munkavállaló nem rabszolga, hanem értékes része a vállalatnak, és ezt a napi feladatok elvégzése közben a saját bőrén is érzi. Már most fontos volna, hogy ez létezzen, azaz ne csak egy jól hangzó vállalati szlogenben köszönjön vissza, hanem a mindennapi valóság része legyen. A történelmi tapasztalatok is ezt mutatják. Az úgynevezett Y generáció egy új típusú nemzedék, melynek kialakulásában a technológia gyors fejlődése töltött be rendkívül fontos szerepet. Noha nagyon sok felosztás létezik, jellemzően az 1980 és 1999 között születetteket soroljuk ide. Ők azok, aki már ott vannak a munkaerőpiacon, vagy most fognak belépni, és akiknek az elkövetkező időszakban egészen biztosan meghatározó szerepük lesz.