A faluban generációk nőttek fel úgy, hogy ha betértek a patikába, Ottília mosolya fogadta őket. A patikus csaknem négy évtizeden át volt a falu nélkülözhetetlen szakembere, aki nemcsak tudásával, hanem emberségével, figyelmével, elkötelezettségével is maradandó nyomot hagyott a közösség életében. Interjúnkban a nemrég nyugdíjba vonult patikus a pályájáról, hivatástudatáról és a megváltozott gyógyszerészi világ kihívásairól mesélt.

Balázs Ottília (forrás: Az alany archívuma)

* Annak idején miért döntött úgy, hogy gyógyszerész szeretne lenni?

— Az az igazság, hogy én eredetileg nővérnek készültem. Aztán édesapám — aki állatorvos volt — mondta, hogy válasszam inkább a patikusi szakmát, mert az talán könnyebb és szebb munka. Most is úgy gondolom, hogy igaza volt, nem bántam meg. A szakirányú középiskolát Zomborban végeztem el, majd a Belgrádi Egyetem Gyógyszerésztudományi Karára kerültem, ahová abban az évben 360 hallgatót vettek fel, köztük igen sok vajdasági magyart is. Abban az időben Jugoszláviában Belgrádon kívül még csak Zágrábban, Szarajevóban és Szkopjéban létezett felsőfokú gyógyszerészképzés. Az egyetem egyáltalán nem volt számomra nehéz. Nagyon jó szakmai alapokat kaptam, és az ott tanultak nagymértékben megkönnyítették a későbbi munkámat.

* Egy jórészt magyarok lakta faluból Belgrádba került. Nyelvi nehézségei nem voltak?

— Nem mondhatnám. Úgy-ahogy tudtam már szerbül, persze nem anyanyelvi szinten. De az én véleményem az, hogy egy egyetem elvégzésében a nyelv nem tudása nem szabhat korlátot. Természetesen igyekezni kellett, és voltak „mumus” tantárgyak, de nagyobb nehézség nélkül lediplomáztam. Aztán ahogy visszakerültem a magyar közegbe, a magyar szaknyelvre való átállás sem okozott különösebb gondot.

A bezdáni Népi gyógyszertár, mely 1834-ben nyitotta meg kapuit (forrás: a szerző felvétele)

* Később, munkába állva, könnyen feltalálta magát?

— Igen, abszolút. Zomborban, a központi patikában kezdtem dolgozni gyakornokként, majd két év után kerültem haza Bezdánba, ahol azonnal a mély vízbe kerültem. Az elődöm akkor ment nyugdíjba, rajtam kívül egyetlen gyógyszerészmérnök sem volt a patikában. Nem állt mögöttem senki, hogy segítsen, önállóan kellett dolgoznom, illetve kommunikálnom a vásárlókkal és a technikusokkal. De ez nekem egyáltalán nem esett nehezemre, nagy örömmel, szívvel-lélekkel csináltam, és még most, a nyugdíj előtti utolsó napokban is így éreztem — noha a szakma azóta nagyon-nagyon sokat változott.

* Hogyan változott a negyvenéves pályafutása során? És ön hogyan élte ezt meg?

— A változások nem egyik napról a másikra történtek, hanem fokozatosan, ezért probléma nélkül haladtam a korral. Mivel a gyógyszerésztudomány és a ráépülő iparágak igen dinamikusan fejlődtek az utóbbi évtizedekben, nagyon lényeges volt, hogy kövessem a dolgokat, és mindig naprakész legyek. Fontos volt, hogy járjak továbbképzésekre, szemináriumokra — ezeket leginkább a Szerbiai Gyógyszerészeti Kamara szervezi, s szükséges is az ezeken való részvétel a licencünk megújításához. Annak idején a teljes gyógyszerkészlet elfért egy szekrényben a patikában, manapság pedig még a raktár is tömve van. A különféle, vény nélkül kapható készítmények, étrend-kiegészítők mennyiségéről pedig ne is beszéljünk. Ami még mostanában is a régi időkhöz kötött, az a magisztrális (helyben kikevert) készítmények előállítása volt, melyet szintén nagy örömmel csináltam. Az évek során a magisztrális készítmények száma drasztikusan csökkent, manapság már szinte csak a bőrgyógyászok írnak fel ilyen gyógyszereket, melyeket javarészt kenőcs formájában kell elkészíteni. Úgy tudom, hogy a mai orvosok már nem is tanulják a magisztrális készítmények receptre írását. Annak idején például olyan kevés gyógyszer volt, hogy mi még úgy tanultuk farmakológiából, hogy az a fájdalom, amelyet az Aspirin (azaz hatóanyaga, az acetil-szalicilsav) nem képes enyhíteni, azt már csak a morfium tudja. Ehhez képest ma számtalan fájdalomcsillapítóból válogathatunk, és így van ez más gyógyszerekkel is.

* Mivel egy gyógyszerész emberekkel dolgozik, gondolom, nagyon fontos, hogy megfelelően, ügyesen kommunikáljon. Ezzel kapcsolatban milyen tapasztalatai vannak?

— Valóban kimagasló szerep jut a kommunikációnak a mi szakmánkban. Itt nemcsak a vásárlókkal, a munkatársakkal való kommunikációra kell gondolni, hanem fontos, hogy az orvosokkal is meglegyen a közös hang. Tudom, hogy annak idején a Zágrábi Egyetem orvosképzésén úgy tanították, hogy amikor egy orvos elhelyezkedik egy településen, első útja a helyi gyógyszerészhez vezessen, és ismerjék meg egymást. Ezzel sok félreértést meg lehet előzni. Nekem ezzel nem volt problémám. Bezdánban mindig jó orvosok voltak, akikre lehetett számítani. A vásárlókkal, betegekkel való kommunikáció egész más dolog, de hasonlóan jelentős. Nagyszerű, ha a gyógyszerész kap valamiféle visszajelzést egy-egy készítmény hatásáról vagy éppen annak hiányáról. Így alakul ki az a tapasztalat, amelyet csak hosszú évek munkája alatt lehet megszerezni. Egy műszakban gyakran hetven-nyolcvan ember is megfordult nálam, így sokszor előre tudtam azt is, hogy egy-egy doktor mit ír fel bizonyos bajokra. Idővel — bár természetesen nem adhattam ki bármit — nyugodt szívvel tudtam ajánlani egyes gyógyszereket enyhébb panaszok esetén. Most is sokan keresnek, hogy mit javaslok erre vagy arra, annyira bíznak a tudásomban, és ez igazán jó érzés. Itt már nemcsak a lexikális tudásnak van szerepe, hanem a tapasztalatnak is — ezt a kettőt jó, ha tudjuk ötvözni a munka során.

* Az emberek hogy viszonyulnak a gyógyszerészhez és a szakmához általában?

— Úgy látom, két véglet van. Az emberek egyik fele — gyakran indokolatlanul — bármennyi tablettát beszedne a jobb életminőség reményében, míg a másik fele még azt sem hajlandó, amit nagyon kellene. Nem tudom, hol válik el a kettő egymástól, de az bizonyos, hogy ezeknek a végleteknek a moderálásában a patikusnak nagyon fontos szerep jut. Itt fontos igazán a betegtájékoztatás, tudni kell jól demonstrálni a tudásunkat. Ez többnyire sikeres is. Volt rá példa, hogy egy beteg behozott egy kétes eredetű „gyógyszert”, és megkérdezte, hogyan kell alkalmazni. Ezek a többnyire internetről rendelt anyagok nem gyógyszerek, legtöbbször semmilyen hatásuk nincs, ellenben elég drágák. Ilyenkor fontos, hogy elmondjuk a betegnek, miért veszélyes és kockázatos az ilyen termékek fogyasztása, ezt nem győztem hangsúlyozni. Ez is része a hivatásnak.

* Volt olyan élménye a karrierje során, amely nagy hatással volt önre?

— Volt egy nagyon érdekes eset. A patikát, melyben dolgoztam, a II. világháború előtt egy bizonyos Fehér gyógyszerész üzemeltette. Neki volt egy fia, aki az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, s ott repülőmérnök lett. Fehér Kornélnak hívták. Ő akárhányszor itthon járt, mindig betért hozzám, és körülnézett, megnézte hátul a lakást, ahol felnőtt, és mindig nagyon jól elbeszélgettünk. Adtam neki emlékbe néhány régi gyógyszeresüveget, melyeket talán még az ő apja is használt. Aztán egyszer, amikor meglátogatott, hozott egy kis edényt, melyet a patika udvarába vitt. Meglepődve figyeltem, hogy a diófa alatt kapirgál valamit. Mint kiderült, földet szedett a kis edénybe, hogy emlékül magával vigye Amerikába. A mai napig csodálom ennek az embernek a hazaszeretetét, a patikához való kötődését.

* Az épület, melyben dolgozott, maga is különleges. Erről mit tudna mondani?

— Igen, a bezdáni Szentháromság (ma Népi) patika 1834-ben nyílt meg, és azóta is folyamatosan működik. Még a II. világháború alatt sem zárt be. A mai napig az eredeti, majdnem kétszáz éves, tölgyfa bútorzat látható benne. Én mindig megörültem, amikor valaki bejött, és feltűnt neki a patika muzeális mivolta. Manapság a gyógyszertárakban már egyáltalán nem adnak a külsőségekre, olyanok, mint bármelyik másik üzlethelyiség, de ez annak idején másképp volt. Jelenleg folyamatban van az épület műemlékké minősítése. 

* Kinek ajánlaná ezt a szakmát?

— Annak, aki szeret és tud is az emberekkel dolgozni, kommunikálni. Ennek nehézégei is szépségei is vannak, de talán ez a legfontosabb kompetencia, melyet egy szakmabeli a magáénak tudhat.