Rég volt ilyen ünnepi forduló az utolsó hatszáz évben!
A sava-borsát a világosítás-hangosítás adta.
Kétségtelenül a nagy sztár a világos dzsekis férfiú volt, aki a mikrofonerőből úgy fakasztott hangot, mint Mózes vizet a sziklából. Öntudatos léptekkel belibegett a pódiumra, megkopogtatta egyiket, másikat, belehörgött-huhogott. Fölényes matematikai tudását domborítva elszámolt még háromig is.
Az a mikrofon, amelybe lelket lehelt, adott is egy bizonyos mennyiségű hangot, de mire legközelebb visszatért hozzá, már néma volt, mint a sír.
Ez a döglöttlóélesztgetés eltartott a hivatalos műsorkezdés után jó harmadfél órát, s igazán akkor sem fejeződött be, mert mikor az ünnepi szónok kezdte köszöntgetni a Mélyen tiszteltet, a hangosító úgy nyelte magába a hangot, mint a szivacs. Mintha némafilmet látnánk, felirat nélkül. Gyorsan elkapták előle, s odatoltak egy másikat, az - ah meghagyással, hogy csipkedje magát, ne térjen ki a részletekre, mert úgy marad.
És a második kiadású, javított mikrofon egy idő múlva csakugyan elunta a gálát, mert a következő szavaló hangja úgy jött ki belőle, mintha paradicsompasszírozón át érkezne, vagy mikor a Szabad Európát zavarták az Éber Éberovicsok.
Ehhez képest a világításkoncepció is igen talányosnak bizonyult. Ott és akkor aludt el a reflektor, ahol és amikor senki sem várta.
A legelementárisabb sötétség Pero Tumbasz Hajó lelkes utódait sújtotta. Kész csoda, hogy a setétben nem egymás tamburáit verték.
A közönség fegyelmezetten együtt didergett az előadókkal. Igaz, hogy a jobbik felét nem hallotta szövegnek, dalnak. Egyre azt várta: eldöntik végre, hogy oratóriumot játszanak vagy - mint ahogy a tévéoperatőr megjegyezte: Muppet Show-t.
A népi táncosokat már meg sem mertem várni, mert ha az ácsok is úgy dolgoztak, mint tiszteletreméltó hangosító kollégáik, hétszentség, hogy leszakad a pódium.
Így elmondhatom cézárosan:
Jöttem, láttam... és nem győztem - röhögni!