Igaz, nem vagyok rendszeres látogatója, de több alkalommal voltam már a belgrádi Bitef Art Caféban szervezett koncerteken, s eddig bizony soha nem csalódtam. A szervezők igényesen válogatják a fellépőket, világsztárokat éppúgy hallgathatunk, mint feltörekvő fiatal tehetségeket. Legutóbb, azaz június 3-án az amerikai Ghost-Note érkezett a szerbiai közönség elé a Musicology Sessions koncertsorozat keretében.
Előzenekaruk a belgrádi Ushto Funk nevű, fiatal jazzerekből álló formáció. Már az első hangok után leesett az állunk, s a vállak, térdek akaratlanul is ritmusra mozdultak, már nagyon régen hallottam ilyen fiatalosan ütős underground funk és jazz fusion stílusban mozgó zenekart. Akitől pedig teljesen elképedek, s egy idő után már csak őt nézem és hallgatom, az a zenekar fiatal (talán a húszas évei legelején járható) dobosa. Őrületesen jó már most. Sajnos csak rövid setet játszanak, kevesebb mint 45 perc, én pedig hallgattam volna őket még vagy egy óráig. A célt nemcsak hogy elérték, de túl is lőttek rajta, táncolt az egész hely, és ujjongott. Vastapssal jutalmaztuk őket, s azt hiszem, érdemes lesz figyelni rájuk mindenkinek, aki szereti a minőségi jazz-, funkzenét élőben hallgatni.
A jól bemelegített hallgatóság elé ezután meg is érkezett a Ghost-Note. A stílus, melyet képvisel, a modern funk – jazzként lehetne legjobban aposztrofálni. Sodró, energikus, lendületes produkció. Érezhetően megemelkedik az energiaszint a teremben, mindenki kíváncsian várja a fő fellépőt.
A Ghost-Note története 2015-ben kezdődött, amikor a világhírű jazz fusion zenekar, a Snarky Puppy két ütőse, Robert “Sput” Searight és Nate Werth saját projektum létrehozása mellett döntött. Az eredetileg improvizációkra épülő kezdeményezésből rövid idő alatt teljes értékű zenekar lett. A csapat a funk hagyományait ötvözi afrobeat, hiphop, pszichedelikus és világzenei elemekkel, miközben tagjai olyan előadókkal dolgoztak együtt, mint Prince, Snoop Dogg, Erykah Badu, Herbie Hancock vagy Kendrick Lamar.
Ami egészen bizonyos, hogy a zenekar tagjai igazi hangszeres virtuózok, óriási az összhang köztük, és pontosak, mint a svájci óra. Beszélgetnek egymással a hangszereik, kifinomult, ösztönös muzsika. Valami mégis hiányzik. Annyira profi, hogy már nem köt le eléggé? Vagy velem van a baj, hogy egy picit unom? A zenészek végig kapcsolatban vannak a közönséggel, kérdések, válaszok, közös éneklés, emellett pedig hosszú improvizációk váltják egymást a számokon belül. Ezek sem öncélú villogásoknak tűnnek, inkább a mindent a dalokért elv működik. Nagyon profik, emiatt könnyedek. Mégis azt mondom, hogy az utolsó néhány szám az, ami emlékezetes marad, a koncert első felét gyengébbnek éreztem. De ez a „gyenge” is egy nagyon magas színvonal, mondanom sem kell. És hát a funk ritmusára nem tudok nem mozogni. Lüktet és lök, mozdítja az ízületeimet. Ez soha nem megy ki a divatból, legfeljebb egy kicsit átalakul. És minden alkalommal felszabadít. Ez történt most is.
