Feljegyzések nem létező polgárságunk történetéből

A hátamon fekve bámulom az eget. A felhőket, ahogyan puhán és fehéren betöltik a kékséget, a levegőeget. Az udvarban vagyok, nincs alattam a kockás pokróc, nincs a derekam alatt pulóver, csak egy rövidd ujjú és valami rövidnadrág. Térdzokni. Meleg van, június. Mindjárt kezdődik a nyári szünet. Végtelen és mély bennem a szomorúság, a félelem és az öröm. Az öröm keretébe zárva tombol bennem a szomorúság és a félelem, hogy nemsokára — napokon belül véget ér valami. Ez a valami az iskolaév volt, a biztonságos keret, a hely, ahol jól éreztem magam. Szagok,  fények, a szekrényből kikandikáló hatalmas vonalzók és gyapjúhajú bábfigurák — már első nap mindent ismerősnek véltem, otthonosan mozogtam köztük. Anyám szoknyája mellől érkeztem a padba. Minden nap minden óráját anyámmal töltöttem. Ez volt az életem. Finoman vágott siska, a vonala kíséri a szemöldököm vonalát. A hajamban masni vagy katicabogár-hajdísz. A cipőm ragyog, a ruhám vasalt, a táskám piros és drágább annál, mint amit abban az időben megengedhettek volna maguknak a szüleim, akik végtelenül fiatalok voltak.

A hátamon fekve bámulom az eget. Nincs alattam a kockás pokróc, amelyből néhány év múlva indián sátor lesz: piros-fekete-sárga kockás, a nap úgy ragyog majd át rajta, mintha a sivatagban, a prérin, a hatalmas erdők fái közt türelmetlenül és vadul áttűző, az Újvilágot átölelő napsugarak közt lennék. Vadölővel. Harcolva az igazságért, az emberi méltóságért. Mert emberi méltósága mindenkinek van. Sandokannak is. Az ő ragasztós képeit gyűjtöm, ha nem az indiánkönyveket olvasom.

De most még nem. Most még csak a Janošikot ismerem, kegyetlennek tűnik. Ezt látom a tévében. Nem értek semmit,  Janošik ismeretlen nyelven beszél, a boszorkány, akihez eljár ő vagy az ellenségei, vagy ő is és az ellenségei is, undorító, koszos, gyilkos kinézetű. Félelmetes. A feliratokat, amelyek a képernyőn futnak, akkor sem érteném, ha nem futnának túl gyorsan. Nem tudok én szerbül. Fekszem az ágyon és olvasok, ha felpillantok, a lengyel betyárt látom a képernyőn, a szüleim nyugodtan nézik, neki szurkolnak. Akkor mégsem olyan félelmetes. Visszatérek a szélkötő Kalamonához.

Nem régen volt ez, talán egy éve, talán fél, talán másfél. Hétéves gyerek másként lesz kilenc-tízéves, mint a tizennégy tizenhét-tizennyolc. Lassabban és gyorsabban, de mindenképpen lágyabban. A boldog gyerek.

— Boldog gyerekről nem írunk! — horkan fel a szöveg mellettem, mert folyton mellettem van, a fejemben kuksol, nyújózkodik, néha ropog tőle a fülem. Aztán időnként testet ölt és mellém telepszik, mint most is. — Boldog gyerekről az igazi magyar írók nem írtak!

Elszégyellem magam. Kivételesen a szövegnek van igaza. Valóban nincs rendjén, hogy a hősöm, ennek a retró tárca(novellának) a hőse boldog legyen. Vagy akkor ne tetszelegjek azzal, hogy amit írok, irodalom. Vagy ahhoz közelítő valami.

Hirtelen eszembe villant a megoldás, persze nem magamtól, hanem a szöveg, az anyag, mely a mondatokban, a sorok között helyet követel magának — az élmény, az emlék, az igazság lenyomata által: — ez egy retró, ebben helye van, lehet, sőt, ebben főszereplő a boldog gyerek!

És lesunyom a fejem. Hallgatok egy kicsit. Makacsul pihegek. A koldusra gondolok és a királyfira. Aztán Jane-re, aki Lowoodban volt árva. Jár az agyam, vadul zakatol a lelkem. Azok bizony ám nem voltak boldogok, nem voltak jókedvűek, bánatos, magányos gyerekek, hogy Oliverről ne is beszéljünk. Akkor mégis, hogy kerülök én, aki mindőjüket jól ismerem, a júniusi kék ég alá, heverészve, piros-fehér csíkos rövid ujjú trikómban, majicában és térdzokniban örömteli lélekkel a kertünkbe?

Végtelen és mély bennem a szomorúság, a félelem és az öröm. A félelem és a szomorúság az elmúlás miatti, az iskolaév vége okozza, az ismerős, otthonos napok vége, az olvasókönyvtől, a természetkönyvtől való kényszerű elszakadás fájdalma (egy eminens tanulóról van itt szó, ha nem tűnt volna fel), az, hogy az életben semmi nem tart örökké,  itt tanultam meg, az általános iskola alsó tagozatában. Főleg a jó nem tart örökké, bár ez már későbbi tapasztalat.

Egy hangyaboly néhány szorgos tagja indult meg a fehér térdzokniba bújtatott malacomon, ezért a tekintetem a fehér gyapjúról, mely felhőként úszott felettem, a zoknis lábamra vetettem. Abban a pillanatban, amelyben söpörni kezdtem magamról lefelé a hangyákat, megszólalt mögöttem-fölöttem Anyám hangja. Olyasmit mond, hogy azonnal keljek fel a földről, mert megfázik a derekam. Föltápászkodok, a fenekemről lesöpröm a fűszálakat, búcsút intek az iskolaévnek és vele együtt a szélkötő Kalamonának is, társaival együtt, a gyufaárus lánykától Babszem Jankóig.

Még nem tudom, hogy most a legszebb nyaram fog következni, melyet Huckleberry Finn, Tamás Bátya társaságában töltök. És megtanulom, hol lakik a kaland, a jó, a nemes és az emberi. És őrzöm, féltve, mint azt a júniusi délelőttöt a kertünkben, magamban a nigger szót. Mert az én vagyok. A rabszolgák pedig valaki mások.