2019-ben járunk, Los Angelesben. Az ég fölé megacégek felhőkarcolói tornyosulnak, neonreklámok a falakon, szmog, füst és örök eső az utcákon — ahogyan William Gibson, a Neurománc írója fogalmazta meg saját regényében: úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején. A Tyrell vállalat piramisszerű épülete pedig meghatározza ezt a disztópikus városképet és valójában mindent, ami ebben a jobb sorsra érdemes világban történik. A jövő sötét és komor, menekülni nem lehet. A replikánsok, azaz a tökéletesen emberi formájú androidok egy része öntudatra ébredt, köztük a Rutger Hauer által játszott fővezér is — Harrison Ford karakterének, a szárnyas fejvadásznak kell kiiktatnia őket. Hogy ki replikáns és ki ember, sohasem egyértelmű. Tesztekkel próbálják lebuktatni a rejtőzködő androidokat, miközben, ahogyan a klasszikus történetekben, ezúttal is az emberi identitás meghatározása, a jó és a rossz definíciója foglalkoztatja a rendezőt és az írót, de legfőképp a nézőt. A Szárnyas fejvadász ezért is mestermű.

Scott egy annyira mocskos, sötét, lelakott és gazdag világot alkotott meg, melyet azóta is minden cyberpunk jellegű sci-fi másolni szeretne. Az 1980-as évek egyik underground mozija, mely az elmúlt negyven évben érezhetően formálta a műfajt: merített belőle a Mátrix, a Szellem a gépben, az Emlékmás és a Különvélemény is. Hogy a Szárnyas fejvadász úgy öregedett, mint a legjobb bor, arra az a legjobb bizonyíték, hogy 2017-ben végre a folytatást is elkészítették hozzá, mely ha nem is lett óriási közönségsiker, a kritikusok és az első rész rajongói azért igazán elégedettek lehettek vele. Scott valójában a saját, 1979-ben készült Alienjének (A nyolcadik utas: a Halál) hangulatát helyezte át Kaliforniába, hogy az ipari űrhajó miliőjét egy ugyanilyen jellegű neonfényes utcaképre cserélje. A Tyrell vállalat az Alienben látott Weyland-Yutani, habár a ’80-as évekre azért jellemzőek voltak a sötét megakorporációk, gondoljunk csak a Robotzsaru OCP-jére vagy a Terminátorból ismert Cyberdyne Systemsre.

A Szárnyas fejvadász nagyot bukott a megjelenésekor, hogy később a videotékák mentsék meg: Scott filmje az évtizedek során kultstátuszt érdemelt ki, sőt 2004-ben még egy jelentős tudósokból álló bizottság is minden idők legjobb science fiction filmjének nyilvánította. Harrison Ford mellett Rutger Hauerról is érdemes beszélni. A replikáns Roy Battyt alakító színész minden idők egyik legvészjóslóbb nemezise lett, az általa elmondott monológ „a könnyekről az esőben” pedig egy valódi, hidegrázós prófécia, melyet mindenki idézett és azóta is idéz. Annak ellenére, hogy a kérdés, mely a Denis Villeneuve által rendezett, 2017. évi folytatásban hellyel-közzel választ kapott, az eredeti megnézése után még bőven szolgáltatott vitatémát a nézőknek. Ezt pedig csak kevés film mondhatja el magáról több évtizeden át. Nem az a fontos, hogy Deckard android volt-e, vagy sem, inkább az, hogy egy teljességgel reménytelennek látszó világban próbált azzá válni.

A nemrégiben elhunyt Vangelis filmzenéje, melyet egy Yamaha szintetizátoron vett fel, legalább annyira fontos volt a Szárnyas fejvadász világának megteremtéséhez, mint maguk a felépített díszletek. Hogy mi Scott orwelli erejű történetének titka? A képi világ, a komor jövőkép, a társadalom omladozó rendszere és felépítése, bármekkora paradoxon is, szinte üdítően hatott a ’80-as évek tarka-barka popkultúrájában. Scott filmjének minden eleme tökéletes, ahogyan a véglegesnek tekinthető befejezése is, mely A végső vágásban kapott helyet.

fotó: imdb.com