Semmilyen szempontból sem volt könnyű helyzetben John Carpenter 1982. június 25-én megjelent testhorrorja: akkor robbantotta fel ugyanis a mozipénztárakat Spielberg E.T.-je. Ehhez képest a fagyos északon játszódó, világvége-hangulattal, illetve a több módon is értelmezhető befejezéssel előrukkoló film nem igazán mozgatta meg a nézőket. Ráadásul ugyanazon a napon jelent meg Ridley Scott Szárnyas fejvadásza, mely Carpenter horrorjához hasonló utat járt be. Egy régi mém szerint A dolog (és egy kicsit a Szárnyas fejvadász is) olyasmi, amit megjelenésekor még nem értett a közönség, „a mai srácok viszont imádni fogják”.
Nincs is ennél jobb leírás: A dolog mára kultuszfilm lett, speciális effektusai a legrosszabb B-filmeket idéző szörnyek ellenére is olyanok, amelyeket soha az életben nem fogunk elfelejteni. Több tucat későbbi mozi és tévésorozat is merített belőle, alapkonfliktusa ugyanis a „belső ellenség” tematikájára épül. A dolog mesterien hozza a paranoiás és klausztrofóbiás érzést, sőt a kézzel készült maszkok miatt máig a hideg ráz tőle mindenkit. Mi lehet annál rémisztőbb, mint amikor egy ember és egy kutya teste valami pókszerű borzalomként összeforrva, rikoltozva támad hőseinkre?
A dolog valami egészen új szintet képviselt 1982-ben. Egy valódi horrormestermű, melyet a Nyolcadik utas: a halállal kell együtt emlegetni. A rendező ezen filmje egyébként az apokalipszistrilógia első darabja. A második A sötétség fejedelme, a harmadik pedig Az őrület torkában. Egyiknek sincs egyértelmű befejezése, A dolog esetében viszont a baljós lezárás különlegesen hatásos. A nézők nem tudták, hogy a Kurt Russell által játszott MacReady vagy Childs (Keith David) emberek maradtak-e, esetleg egyikük az idegen gonosz, mely mégis túlélte a végső leszámolást. Mondani sem kell, hogy a stúdió nem volt elragadtatva ettől a befejezéstől, ezért Carpenter alternatív lezárásokat is leforgatott. Ezekre viszont nem volt szükség, végül ugyanis kompromisszumokkal, de sikerült az eredeti befejezést keresztülvinni. A kor leggyakoribb beszédtémája az AIDS volt, mellyel analógiát lehet felfedezni Carpenter filmjében, bár Bill Lancaster forgatókönyvében ez egyáltalán nem volt tudatos. A sejtszinten szaporodni képes szörnyeteg bármelyikükben ott lehetett, a konfliktust pedig a bizalom (vagy annak hiánya) generálta.
Az amerikaiak által működtetett, antarktiszi kutatóállomáson viszonylag unalmasak a hétköznapok, egyik nap viszont a közeli norvég állomásról két tudós jelenik meg, egy kutyát üldöznek. Már az elején vészjósló dolgok történnek, a pokol pedig akkor szabadul el, amikor az amerikaiak befogadják a kutyát. Miután a norvégok bázisát ellenőrizve azt romokban találják, csakhamar bebizonyosodik, hogy az eb nem valódi, hanem egy idegen organizmus, mely először csak a többi kutya testét másolja le, majd az embereket is célba veszi. Nem sokkal később már mindenki gyanús és mindenki paranoiás: sőt az is kiderül, hogy az idegen „lény” egy 150 000 évvel ezelőtt a Földre érkezett űrhajóból származik, melynek roncsait meg is találják.
Az ismeretlentől való félelem mindannyiunkban ott van, sőt még a legősibb mítoszok és legendák is bővelkednek groteszk szörnyetegekben. John Carpenter filmjében az alakváltó monstrumnak nincs valódi identitása: nincs arca, neve vagy nyilvánvaló célja, helyette alkalmazkodik és átalakul. Ettől válik igazán rémisztővé. Na meg persze Rob Bottin különleges effektusai, maszkjai és hajmeresztő kreativitása miatt. A dolognak még a zeneszerzője is kivételes, hiszen nem más, mint Ennio Morricone vállalta a tőle merőben szokatlan produkció zenéjének elkészítését. Carpenter filmje ma is ugyanúgy működik, mint negyven évvel ezelőtt. Egy valódi sci-fi-horror klasszikus, mely ezen műfajok rajongói számára kihagyhatatlan.
Képek: imdb.com
