Máig találgatják, mi lehet az oka annak, hogy éppen egy holland rendező tudta elkészíteni az egyik legjobb amerikai akciófilmet, mely ráadásul egy tűpontos társadalomkritika is. Verhoeven nem könnyű ember. Dühkitörései és teljesíthetetlennek tűnő elvárásai gyakran az őrületbe kergették a stábtagokat, miközben végig igyekezett kitartani az elképzelései mellett. Hitt Hollywoodban, ezért is ment oda Európából a Török gyümölcs című, Oscarra jelölt filmjének sikere után. Mindeközben Amerikában már formálódott egy forgatókönyv Edward Neumeier keze által, aki a Szárnyas fejvadász megnézése után fogott bele a SuperCop című műbe, mely eljutott Verhoevenhez is. Egy ember, akit súlyos sérülések után robottá alakítanak? Még a holland rendező szerint is hülyeség volt az egész, később azonban felesége hatására újra elolvasta a forgatókönyvet, és úgy döntött, belevág a lehetetlennek tűnő mű előkészítésébe. Mivel új volt neki az Amerikában tapasztalt médiadömping, a tévéből áradó, társadalmat formáló és kapitalizmusra nevelő reklámözön, a Robotzsaruban is fontos szerepet kapott ezek szatirikus ábrázolása.

Szerződtették Michael Ironside-ot főgonosznak, illetve Peter Wellert címszereplőnek. Utóbbira azért esett a választás, mert kellően vékony volt a készülő jelmezhez, emellett szépek voltak az ajkai és a szeme, ami a Robotzsaru maszk nélküli megjelenéséhez döntő fontosságú volt. Mivel szinte mindenki, de főképp Weller, Neumeier és Verhoeven is megingathatatlan, makacs maximalisták voltak, maga a forgatás kész rémálomnak bizonyult.

Heteket kellett várni a jelmezre, melyet először visszadobtak, majd amikor végül sikerült egy olyat készíteni, amely megfelelt, kiderült, hogy Weller alig tud benne mozogni. További költséges napok kellettek ahhoz, hogy a színész egyáltalán megtanuljon játszani a humanoid fémtestben, a többkilónyi protézis alatt. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a forgatás valódi helyszínén — a cselekménnyel ellentétben ugyanis nem Detroitban, hanem Dallasban vették fel a filmet — minden idők legmelegebb nyara tombolt éppen. A nehézségek, a feszültség, a dühkitörések és a veszekedések közepette már senki sem hitt a Robotzsaru sikerében. Végül azonban 1987. július 17-én a mozik vetíteni kezdték a kész művet, mely a stáb és a producerek legnagyobb meglepetésére heteken át vezette a nézettségi listát, illetve a VHS-kölcsönzők korabeli óriási népszerűségének köszönhetően új életre kelt a videotékák polcain. Ami további örömre adott okot, hogy a kritikusok vették a lapot, és megértették Verhoeven szatirikus stílusát.

A holland rendező a siker után továbbra is hasonló vonalon maradt, bár lassacskán kihátrált Hollywoodból. Ennek egyik oka, hogy később, 1995-ben leforgatta a világ egyik legrosszabb filmjének ítélt erotikus drámát, a Showgirlst. Ezt követte a Csillagközi invázió 1997-ben, melynek üzenete ugyancsak nem ment át a nézőknél és a kritikusoknál — pedig ez utóbbi alkotás talán még a Robotzsarunál is zseniálisabb társadalomkritika. 2000 után Paul Verhoeven hazatért, és már nem forgatott filmet az amerikai közönségnek. Öröksége viszont olyannyira része az amerikai mozitörténelemnek, hogy tanítják is a filmművészeti egyetemeken, sőt, a szakma legnagyobbjaként hivatkoznak a direktorra. Apropó, tanítás: maga a Robotzsaru, azaz Peter Weller később a Syracuse Egyetemen kezdett történelmet tanítani, és hallgatói egészen a nyugdíjba vonulásáig parodizálták robotos mozgását, amin ő maga is jókat mulatott.

Kép: imdb.com