Az eredeti szereposztásból Kalmár Zsuzsa, Magyar Zsófia és Őze Áron maradt a szabadkai változatban, a többi szerepet a Népszínház Magyar Társulatának színészei vették át, illetve vendégművészként Jankovics Andreát láthatjuk az anya szerepében.

Fotó: Igor Preradović

Azt már irodalmi művekből, filmekből és sokan a való életből is tudják, hogy akciódúsak a mindennapjaik azoknak a szülőknek, akiknek három lányuk van. Történetünk főhősei itt is a lányok, azaz Szalay Nelli, Lujza és Böske. A legidősebb, Nelli (Kalmár Zsuzsa) történetünk elején még egy megkeseredett, ironizáló, cinikus vénlány, aki minden erejével azon van, hogy férjet találjon magának, s elköltözzön a családi házból, ha lehetséges, egy nagyvárosba. Lujza, a középső lány (Magyar Zsófia) halálosan szerelmes egy fiatal, feltörekvő költőbe (Nyári Ákos), aki azonban Budapestre költözik, s idővel el is köszön a lánytól, aki természetesen ettől fogva átadja magát a látványos, drámai szenvedésnek. Böske (Pámer Csilla) a legfiatalabb, cserfes, jókedvű, tele energiával, természetesen neki is van udvarlója, egy katona (Budinčević Krisztián) személyében. Három különböző személyiség, de mindhárom a szerelemre, férjre vágyik, arra, hogy saját életét kezdje élni. Álmodoznak, vágyakoznak. Egyszer csak megjelenik Komoróczy (Ralbovszki Csaba), egy végtelenül komikus figura, hivatalnok, és nősülni szeretne. Feleségvadászatban van éppen. Ezért aztán sorra próbálkozik a lányoknál, előbb a fiatalabbaknál, így nem veszi észre, ami a szeme előtt van, a legidősebb Szalay lányt. A fiatal lányok játszanak vele, ígérgetnek, aztán pofára ejtik. De ő nem adja fel.

Az anya (Jankovics Andrea) és az apa (Őze Áron) megfigyelők, nem avatkoznak be a szerelmi szálakba, ha kell, vigasztalnak, ha kell, szomorkodnak a lányok helyett is, és közben összeszokott, jól működő házaspárként élik mindennapjaikat.

A díszlet egy házbelső, egy U alakú emelvény, ajtók s rengeteg különböző faszék alakítja a teret, kiemelt helyen egy óriási hinta lóg, melyen nagyon jól lehet szomorkodni, álmodozni, gondolkodni, s végül a boldogságtól szárnyra kapni. A székeket maguk a szereplők helyezik folyamatosan át, így alakítva a beszélgetések helyszíneit. A különféle méretű beépített szekrények kulcsát a családfő bitorolja, van, hogy sorra kizárja őket, kinyitogatja, mondhatni, kiszellőztetni a családi történeteket. S innen kerülnek elő az évszakok múlását jelző kellékek: egy marék „hó”, azaz papírfecni, virágszirmok, falevelek.

Az előadás zenei világában francia sanzonok jelennek meg, melyeknek szövegét nem értjük ugyan, de egészen biztosan szó esik bennük a szerelemről, beteljesültről vagy beteljesületlenről.

További mellékszerepekben látjuk még Csernik Árpádot, Kovács Nemes Andort és Horváth Blankát. Az előadás látványtervezője Őry Kati, a dramaturgok Gyarmati Kata és Forgács Miklós, a kivitelezők Hornyik Orsolya és Nagy Éva. A rendezőasszisztens Palkó Panka, a súgó Kulhanek Edina, az ügyelő pedig Kocsis Valéria.

S hogy végül melyik lány jár jól, összejön-e valakinek a boldog holtomiglan-holtodiglan, azt nem árulom el, nézzék meg az előadást.