Mezey Béla fotóművésszel — aki tavaly ünnepelte 90. születésnapját — évek óta hosszasan beszélgetünk telefonon, de a személyes találkozó még váratott magára. Egy szép, októberi napon, egy újlipótvárosi presszóban kerítettünk rá sort. Barátságunk egy könyvhöz, az In memoriam Ferencsik János című kötethez fűződött. A szerző előbb felkért, hogy gondozzam a könyv szövegét, de akkortájt hadilábon álltam az idővel. Így egy cikket vállaltam, melyben Ferencsik Jánosról emlékeztem meg nyolcvan írótársammal együtt. A visszatekintők névsora igen tekintélyt parancsoló, közöttük van Vásáry Tamás, Petrovics Emil, Jurij Szimonov, így megtiszteltetésnek éreztem közöttük szerepelni. Volt, aki komolyan vette a feladatot, volt, aki a felkérést néhány kedves sorral tudta le. Az írástudók, kortársak és tisztelők java része méltó módon emlékezett meg a nagy, magyar karmesterről, aki életét — ellentétben világjáró kortársaival — a magyar koncertéletnek szentelte. Az összeállítás gondosan szerkesztett, de Mezey Béla fotói nélkül félkarú óriás volna. A fotográfus az opera műfajával jegyezte el magát. Végigjárta az Operaház ranglétráját, hivatásos fotósnak nevezték ki, ezután pedig a balettfotózásban is örökbecsűt alkotott. Ferencsik Jánoshoz igaz barátság fűzte, így nem véletlen, hogy e kötet illusztrációinak összeállítása nem okozhatott neki gondot. Az első kiadás sajnos számos hibát tartalmazott, melyet az idén javítottak ki — én már a korrigált változatot vehettem kézbe. A megemlékezések érdekesek, de a könyv igazi értékét a fotók adják. Megismerhetjük a tépelődő Mestert, a sikeres művészt egy koncert vagy operaelőadás utáni felfűtöttségben. Az utolsó előtti kép a japán karmesterről, Kobajasi Kenicsiróról készült, midőn feltekint a Mester szobrára. Ellesett pillanatok, melyek mára a zenetörténet részei. Néhány személyes vonatkozással folytatnám.

Ferencsik Jánossal személyesen nem találkozhattam, amikor 1985-ben a Hungaroton Magyar Hanglemezgyártó Vállalathoz kerültem, már nem volt köztünk. Viszont számtalan láthatatlan szál köt össze bennünket. Hegedűtanulmányait a Koronaőr utcai polgári iskolában kezdte, ugyanabban az alma materben, ahova engem is beírattak 1960-ban. Akkor már Kosciuszkó Tádé utcai Zenei Általános Iskola volt a neve. Tanáraim gyakran emlegették Ferencsik Jánost, aki a nemrégiben elhunyt Tiboldi Mária operetténekessel együtt előkelő helyen szerepelt a híres diákok listáján. Az iskolától egy sarokra áll a krisztinavárosi Havas Boldogasszony-templom, ahol Ferencsikkel az ottani kántor, Bodrogi Lajos foglalkozott, és később önálló feladatokkal is megbízta. Engem is ebben az istenházában kereszteltek, és vasárnaponként mind a mai napig ide járok népes családommal. Most, amikor felújították a templom orgonáját, eszembe jutott a hangszer egykori híres játékosa.

Rendszeres opera- és hangverseny-látogatóként se szeri, se száma, hányszor csodálhattam meg Ferencsik művészetét. Emlékezetes volt például 1977 januárja, amikor hetvenedik születésnapján vezényelte Mozart Figaro házassága című operáját, pazar szereposztással. A színpadon Melis György, Sass Szilvia, Kalmár Magda és Bordás György alakította a főbb szerepeket.

A másik nevezetes előadás Ferencsik János hattyúdala, az 1983-beli Parsifal volt. A Mester már nagy betegen mutatta be a monumentális darabot, mely, ha jól emlékszem, öt előadást ért meg. A szereposztás itt is emlékezetes volt, Sólyom-Nagy Sándor, Szalma Ferenc, Polgár László és Faragó András neve volt látható a plakátokon, a nézőtéren természetesen egy tűt nem lehetett leejteni.

Már a Hungarotonnál szembesültem Ferencsik gazdag hanglemez-repertoárjával. Most e sorokat írva vettem elő az 1984. évi komolyzenei katalógust, melyben ötvennyolc hanglemezt számoltam össze. E listán olyan remekművek szerepelnek, mint Beethoven szimfóniái, a Bartók-összkiadás emblematikus darabja, A kékszakállú herceg vára felvétele vagy Kodály Háry Jánosának albuma. A lemezek jelentős része már CD-n is elérhető.

2008 októberében Kocsis Zoltánnal, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneizgatójával készítettem egy hosszabb interjút. Szóba került az együttes története, és természetesen Ferencsik Jánosról is megemlékezett.

„Egy gerinces magyar úrnak tartom, aki tehetségét nem arra használta, hogy megkönnyítse az életét, hanem produkciókat vezetett. Egyénisége évtizedeken keresztül meghatározó volt a zenekar életében. Adjuk meg a császárnak, ami a császáré: nagyon sok jó előadás fűződik a nevéhez, komoly tradíciók kialakításában alkotott örökbecsűt. Például Richard Strauss Rózsalovagjának vagy Bartók Concertójának és Divertimentójának mai hangzását is neki köszönhetjük. A három Bartók színpadi mű előadásával is kitörölhetetlen nyomot hagyott a zenekar szellemében, ha a jelenlegi együttes az előbb említett Bartók-művekhez nyúl, mindnyájan érezzük, hogy az ő tradícióját folytatjuk. Nem igaz, hogy idegenkedett a kortárs zenétől, mert bizony Bozai- és Durkó-műveket is dirigált. Az ő érdeme, hogy élete alkonyán Wagner Parsifalja visszakerült az Opera repertoárjába. Ferencsik halála után vendégjárással próbálták pótolni az űrt, nem nagy sikerrel…”

Ferencsik neve igazi etalon volt nemzedékem számára. Sokszor kaptunk hírt a magyar karmesterek külföldi sikereiről. Egy korábbi könyvemben idéztem egy 1957-es információt, mely szerint hatvanhét magyar karmester dolgozott az Egyesült Államokban. A legnagyobbakról, Soltiról, Széllről, Dorátiról, Fricsayról nagyon sokat hallottunk, viszont nagyon keveseknek adatott meg, hogy művészetükben gyönyörködjenek. Nekünk szerencsénk volt Ferencsik Jánossal, gyakran láthattuk a pulpituson; kitörölhetetlen nyomot hagyott a magyar zenei kultúrában s a zenebarátok emlékezetében.