Érdemes belegondolnunk a menekültek sorsába és abba, hogy akik ilyesmire kényszerültek, nyilván nem kalandvágyból vagy valamiféle szeszélyből indultak neki a bizonytalannak, sokszor a családjukat is magukkal víve. Az átgondolatlan előítéleteink ellentmondásba ütköznek a bibliai paranccsal, mely szerint: tisztelettel és együtt érző szeretettel kell befogadnunk a szükséget szenvedő idegent.

Ferenc pápa szavai szerint Jézus példája arra tanít bennünket, hogy a kor embere vegye észre a körülötte lévő szegényeket és a kitaszítottakat is. Mindenkit arra ösztönöz, hogy gondoskodjon a leggyengébbekről, és legyen szolidáris az új formában megjelenő szegénység és rabszolgaság áldozataival. A világ változásával a szegénység és a kizsákmányolás is újabbnál újabb formákat ölt. A pápa a Szentírásból a következő példázatot idézte: „Éhes voltam, és adtatok ennem. Szomjas voltam, és innom adtatok. Idegen voltam, és befogadtatok. Nem volt ruhám, és felruháztatok. Beteg voltam, és meglátogattatok. Börtönben voltam, és fölkerestetek.” (Mt 25, 35—36)

Az egyháznak ezért az a küldetése, hogy megszerettesse Jézus Krisztust, különösen a legszegényebb és a legelhanyagoltabb emberekkel, és a bevándorlók, a menekültek egészen biztosan közéjük tartoznak.

Az egyház, mely nem ismer határokat, és mindenki édesanyja igyekszik lenni, az egész világon terjeszti a szolidaritás és a befogadás eszméjét. Vallja, hogy senkit sem szabad haszontalan, rossz helyen tartózkodó vagy kiselejtezendő személynek tekinteni. Isten előtt mindenképpen egyenlőek vagyunk. Ha a keresztény közösség valóban átéli az egyháznak ezt az anyai szerepét, akkor táplálja, eligazítja az embereket, utat mutat, és türelmesen segít, egyre közelebb kerül hozzájuk az imádság és a konkrét fizikai segítség által.

Ferenc pápa szavai szerint: „Egyrészt megszólal bennünk a lelkiismeret hívogató szava, hogy legyünk érzékenyek az emberi nyomor iránt, és gyakoroljuk a felebaráti szeretet parancsát, melyet Jézus akkor hagyott ránk, amikor azonosította magát az idegenekkel, a szenvedőkkel, az erőszak és a kizsákmányolás minden ártatlan áldozatával. Másrészt, az emberi természetünk gyengeségének következtében, azt a kísértést is érezzük, »hogy olyan keresztények legyünk, akik óvatos távolságot tartanak az Úr sebeitől« (Evangelii gaudium apostoli buzdítás, 270).” Jézus Krisztus azonban azt várja tőlünk, hogy felismerjük Őt a bevándorlókban és a menekültekben, a száműzött és a hontalan emberekben, általuk is arra szólít fel bennünket, hogy osszuk meg velük az anyagi tartalékainkat, és esetleg még abból a jólétből is adjunk fel valamit, amiért egykoron megdolgoztunk. VI. Pál pápa kijelentette, hogy a „kedvezőbb helyzetben lévőknek kötelességük bizonyos jogaikról lemondani, hogy javaikat bőkezűbben bocsáthassák mások rendelkezésére” (Octogesima adveniens apostoli buzdítás, 1971. május 14., 23).

XVI. Benedek pápa szavai szerint „ezt a rendkívüli méreteket öltött vándormozgalmat csak az államok és a nemzetközi szervezetek összefogásával, rendszeres és szoros együttműködésével lehet hatékonyan szabályozni. A vándorlás valójában mindenkit cselekvésre szólít.”

Számunkra, hívő emberek számára mindenképpen előttünk kell maradnia az Úr Jézus ama szavainak, melyek szerint meg kell látnunk Őt a szenvedő embertársainkban is, és képességeinkhez mérten segítenünk kell, amiben csak tudunk. Az Ószövetségben Isten azt is mondja, hogy „ne feledkezzetek meg arról, amikor ti is rabszolgák voltatok Egyiptom földjén”. Egyikünk sem tudja ebben a zord világban, mit hoz számára a jövő. A menekültekhez képest jelenleg jól élünk, de lehet, hogy mindez csak ideig-óráig tart, és egyszer mi is rá fogunk szorulni a jószívű embertársaink segítségére.