home 2024. március 28., Gedeon napja
Online előfizetés
„Ferde szemmel néznek rám”
Perisity Irma
2022.02.18.
LXXVII. évf. 6. szám
„Ferde szemmel néznek rám”

Rendezetlen országban, hihetetlen körülmények között élünk, nincs jövőképünk, de elfogadható jelenünk sem — fogalmaz tömören az alig harmincéves fiatalember, mintegy előrebocsátva, miért akar beszélgetni. Olyan ok ez, amelyre a beszélgetés nem gyógyír — próbálom magyarázni a rovat lényegét, de szerinte már a beszélgetés is bizonyos módon elsősegély.

— Nem ész nélkül jöttem erre a beszélgetésre — mondja a fiatalember nagyon határozottan. — Már hosszabb ideje szeretném elmondani, ami a szívemet nyomja, mert úgy érzem, az nem csak az én személyes problémám. Nálunk rengeteg olyan magasan képzett fiatal él, aki nem tudja megtalálni azt az utat, amelyen elérheti a legelemibb célt: hogy családot alapítson, és a munkájából tisztességesen megéljen. Főleg olyan fiatalokról beszélek, akiknek nincsenek politikai ambícióik, akik az egyetemi oklevél segítségével akarnak megfelelő munkát találni, és dolgozni, de úgy, hogy annak értelme legyen. Én csak egy vagyok a sok közül, és azt is tudom, ezzel a beszélgetéssel semmit sem javítunk a helyzeten, de legalább az olvasók megértik, hogy rengetegen vagyunk olyan fiatalok, akik sehogyan sem tudjuk feltalálni magunkat, nem azért, mert nem szeretünk dolgozni, hanem azért, mert úton-útfélen a tudtunkra adják, hogy politikai elköteleződés nélkül itt nincs ránk semmi szükség. Tudom, nagy hátrányunk, hogy használjuk a józan eszünket, hogy a szemünkkel látunk is, nem csak nézünk, hogy utáljuk, ha hülyének néznek bennünket, és azt hiszik, mindent beveszünk, amit adagolnak nekünk. Azért döntöttem a beszélgetés mellett, mert ami velünk, fiatalokkal történik, igenis döntően határozza meg a sorsunkat.

Egyszerű, valamikor középosztályba tartozó családból származom, a szüleim tisztviselők. Anya már nyugdíjas, apámnak még két éve van addig. És ez a szerencse, hiszen sem én, az egyetemi végzettségű divattervező, sem a nővérem, aki közgazdasági középiskolát fejezett be, nem dolgoztunk még a szakmánkban. A diplomámmal sajnos semmire sem vittem a divat világában, mert megfelelő hátszél és anyagiak hiányában sehol sem fogadtak be, sokszor még a munkáimat sem látták, de elutasítottak. A nővéremnek van vagy öt munkaéve, melyet varrodákban szerzett, mert más munkát sehol sem kapott. Én két évet vártam a soromra, de nem volt rám szükség, hát úgy gondoltam, megpróbálom idegenben. Két barátom dolgozott Kínában, és amikor az egyik hazajött, és mesélt az ottani lehetőségekről, úgy gondoltam, nekivágok. Igaz, nem a szakmában dolgoztam — egy olyan iskoláskor előtti intézményben kaptam munkát, ahol angol volt a tanítási nyelv, melyet tökéletesen beszélek. A szüleim kétségbe voltak esve, de megértették, hogy elegem van abból, hogy mindenhonnan elküldenek, ha kopogtatok.

Nem állítom, hogy könnyű volt, de lassan belejöttem. Kína egy teljesen más világ, és már náluk sem nézik ki maguk közül az idegeneket, főleg akkor, ha valami haszon van belőlük. Két európai fiúval közösen béreltünk egy kis lakást, habár lakhattunk volna az intézményben felkínált kollégiumi szobában is. Aránylag nem sokat fizettünk a lakásért, így hát megőriztünk valamennyit az önállóságunkból. A gyerekek ott is aranyosak, mondhatom, hogy jól neveltek, szófogadóak és tanulékonyak. Minden gond nélkül énekeltük magyarul a Boci, boci, tarka című gyermekdalt. Mindent kifizettek a szerződésben meghatározott tarifa szerint — ha tíz percet dolgoztam tovább, azt a tízet is. A hétvégék szabadok voltak, beutaztam a Távol-Kelet jó néhány vidékét, tanultam a nyelvet, a szokásokat, az ottani ételek elkészítését. Három évig voltam az intézményben, soha senkivel egyetlen rossz szót nem váltottam, és soha senki sem vetette a szememre, hogy elveszem valamelyik kínai kenyerét. Egyetlen szóval sem akarom azt mondani, hogy ott nincs semmi felrónivaló, de az élet élhető, és a keresetből mindenre jut, amit egy fiatal megkíván.

Közben itthon meghalt az anyai nagymamám, majd a nagyapám, akit mindenkinél jobban szerettem. Hihetetlen érzés a honvágy, ha elfogja az embert, valósággal betegséggé válik. Én is úgy éreztem, három év után egy kicsit haza kell jönnöm, látni a szüleimet, nővéremet. És egy csokor virágot tenni azok sírjára, akik időközben átköltöztek egy másik világba. Az intézményben közölték velem, hogy három hónap szabadságot kaphatok, de erre az időre valakit alkalmaznak helyettem. Fogtam a megtakarított pénzemet, és hazajöttem. Itthon sajnos semmi sem változott, megkíséreltem ismét végigjárni a megfelelő cégeket, de egyetlen helyen sem mondták azt, hogy majd értesítenek, ha szükség lesz a tehetségemre. Tudja, ott a távolban sokszor ugrattuk egymást a társakkal, hogy az emberek „ferde szemmel” néznek ránk. Persze, mert a szemük ferdén áll. De ugyanígy néznek ránk az egyenes szemű honfitársaink, és a ferde tekintetükben benne az ítélet: mi a fenét keresel itthon, ha már idegenben kellettél?

Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Beállítások" gombra kattintva olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..