A malom első emeletén ültünk le beszélgetni, egészen spontán, és miután megállapítottuk, hogy az embereknek kör alakú épületekben kellene élniük a négyzet alakúak helyett — mert az előbbiekben áramlik a jó energia, és anyu sem tud sarokba állítani —, eszembe jutott, hogy Péter egyszer említette, vannak vajdasági kötődései. És ha már kör meg Orom a kerek o betűivel, akkor innen indítjuk a történetet.

— A dédnagyapám lelkészként itt szolgált Vajdaságban, Pacséron, 1922-ig, és létrehozott egy gyülekezetet, viszont nemcsak arra koncentrált, hanem az egész falu lelki és gazdasági életét is irányítani próbálta, tanácsokkal látta el a települést. Emellett négy leánygyermeket nevelt fel, közülük a Katalin nevű volt az én nagymamám. Négy-öt évvel ezelőtt magam is ellátogattam Pacsérra, s éppen az istentisztelet végére értem oda. A lelkész asszonynak elmondtam, ki vagyok, és nagy meglepetésemre ismerték a dédnagyapámat. Valami olyasmit művelhetett ott annak idején — egyébként állami kitüntetést is kapott —, aminek híre szájról szájra terjedt, generációról generációra hagyományozódott. Egy másik vonatkozása is van történetének, hiszen a dédnagyapám egy kis budapesti kitérő után elkerült Köröstarcsára lelkésznek, és ott folytatta tevékenységét. Az oktatást nagyon fontosnak tartotta. Szervezői készségét dicséri, hogy azóta az ő nevét viseli az általános iskola. Köröstarcsa és Orom pedig testvértelepülések, ezért amikor elkezdtem készülni erre a fotósműhelyre, s olvasgattam Orom monográfiáját, nagy örömmel vettem észre ezt a kötődést.

* Év közben fiatalokat tanítasz. Manapság, amikor egy kicsit mindenki fotós, mindenkinek lehet egy jó gépe és egy jó képe, te hogy látod, mennyi olyan ígéretes fiatal van, akinek esetleg a neve is fennmarad majd?

— A fotográfiáról, annak tanításáról azt gondolom, már általános iskolában el kell kezdeni a képzést. A világ kommunikációs formája ugyanis az internetnek hála — vagy éppen nem hála — a képi kommunikáció felé tolódik el, és meggyőződésem, hogy az embereknek nincs elegendő ismeretük erről. Már mindenki hord a zsebében egy olyan eszközt, amely képes fénykép létrehozására, de hogy igazából mire való a kép, mi az, amit el lehet vele mesélni, és mi az, amit nem, milyen csapdahelyzetek adódhatnak, hogyan lehet manipulálni a nagyközönséget fényképek által, erről nem nagyon gondolkodunk. Ezért lenne fontos mielőbb megkezdeni az erre irányuló okítást. Jelenleg közép- és felsőfokú képzésben, illetve megannyi tanfolyamon lehet fotográfiát tanulni. Akik eljönnek hozzánk felvételizni a főiskolára, azok általában egy, az általánosnál egy kicsivel magasabb szintű tudással érkeznek. A felvételi pillanatában nehéz megmondani, ki az, akiből néhány év múlva akár alkalmazott fotográfus, akár a művészeti pályán létezni tudó fotós lesz, hiszen nem csak a tehetség számít.

* A műhelymunka során többször beszéltünk a történetek fontosságáról. A te történetedről viszont még nem esett szó. Hogyan kerültél közel a fotográfiához?

— Édesapám egy debreceni vegyipari szakközépiskolában tanított, és valamiért nagyon szeretett fényképezni. Lehet, hogy ez a vegyszerek miatt volt, hiszen ki tudta keverni az analóg fényképek előhívásához szükséges vegyszereket, és berendezett egy kisebb labort, ahol fotós szakkört vezetett. A szakköri foglalkozásokon egy tükörreflexes fényképezőgépet használtak, melyet a nyári szünidőben rendszerint hazahozott. Négyéves koromból van rólam egy kép, melyen egy — akkor nagynak tűnő — fényképezőgéppel a nyakamban állok, úgyhogy számomra természetes volt egy olyan eszköz, amellyel rögzíteni lehet. Ahogy múlt az idő, egyre többet volt az én kezemben a gép, így kezdődött az egész. Édesapámnak köszönhetem.

* Én téged is azok közé sorollak, akik nem egyetlen fotográfiában, hanem sorozatban, folyamatban gondolkodnak. Hogyan jutsz el egy ötlettől a produktumig? Van egy ötleted, melyet lejegyzel, és — a csigaház mintájához hasonlóan — a középpontjától kifelé és onnan vissza is megvizsgálod?

— Hogy végig tudjak vinni egy projektumot — ami nálam több évig is eltart —, ahhoz kell egy erős érzelmi indíttatás, mely a hajtóerőt adja. Ezt az indíttatást általában valamiféle hiányérzet kelti. Az ember a fényképekkel, sorozatokkal — ha az űrt betölteni nem is tudja — erre a hiányra hívja fel a figyelmet. Tehát kell egy érzelmi indíttatás, mely által megszületnek a gondolatok. Az eszköz, a közlési forma — egy fénykép, sorozat, mozgókép vagy ezeknek a médiumoknak a vegyítése, jó arányban való felhasználása — arra kínál lehetőséget, hogy a történetet fel tudjam építeni. S ahhoz, hogy ezt meg is tudjam tenni, egy olyan gömbölyűre csiszolt, kis gondolatcsomagot kell letenni az asztalra könyv vagy egy teremben kiállítás formájában, amely a leghatékonyabban beteljesíti ezt a célt. Ahhoz viszont időre van szükség, hogy ez megteremtődhessék, hogy az emberben kialakulhassanak ezek a gondolatok és az eszközhasználat pontos indokai. De ahogy mondtad, egy-egy munka gondolatilag mozaikonként áll össze. Csak ezután következik a megvalósítás. Az otthoni karosszékben kitalált gondolatokra vezérfonalként — de nem mint kényszerítő erőre — gondolunk. A gyakorlat közben, ha az ember kellőképpen rugalmasan gondolkodik, illetve képes változtatni, akkor az alkotás olyan momentumokkal ajándékozza meg, amelyek segítségével létrejön a felépíteni kívánt világ, melybe később majd be kell vonni a kép nézőjét vagy a könyv lapozgatóját.

* Szerinted van olyan, hogy fényképes látásmód? Ha képben gondolkodunk, és sokat fotózunk, előfordul, hogy egy idő után már nem tudunk elmenni egy érdekes arc mellett anélkül, hogy ne rögtön egy fényképen megörökítve látnánk...

— Természetesen van ilyen, hiszen a fotográfia a XIX. század közepén jelentősen megváltoztatta a látásmódot. Elég csak annyit mondanom, hogy egy-egy szituációt különböző látószögekből is el kell tudni képzelni. S akinek ebben gyakorlata van, az képes rá. Meglátja ezeket a képeket különböző látószögekben. Aki sok fekete-fehéret fényképez, az elkezd fekete-fehérben látni. Nem fizikailag, hanem színek helyett tónusokat lát. Tónusokat, formákat, és így tudja komponálni a képet. Ez már egy olyan absztrakció, amely ahhoz szükséges, hogy egy ilyen képesség kialakuljon. Fontos, hogy a két elem közti kapcsolatot a kompozícióval lehet megteremteni. Amikor valaki belép egy térbe, akkor automatikusan arra a pontjára lép, ahonnan nézve az ott található elemek harmonikusan helyezkednek el. Sok fényképet kell készíteni, s ez visszahat a gondolkodásunkra, a háromdimenziós világban való tájékozódásra.

* Mit csinálsz, amikor nem fotózol?

— A fényképezés számomra gondolkodási forma, inspirációt igényel. Minden művészeti ág — zene, irodalom — pontosan ezekből a szempontokból fontos számomra, de nem elsősorban azért, hogy a fényképek legyenek gazdagabbak, hanem hogy én legyek gazdagabb, és több nézőpontból tudjak tekinteni ugyanarra a dologra. Az emberi történetek — akár személyesen meghallgatva, akár olvasva — ugyanúgy gazdagítják ezt a világot, még akkor is, ha hétköznapi beszélgetésekről van szó, hiszen ugyanannak vagy egy egészen eltérő közösségnek a tagjától egy eltérő véleményt hallani az engem közvetlenül körülvevő világról mindig megadja a szabadságnak azt a lehetőségét, hogy én magam új nézőpontot válasszak.

Kattints az alábbi képre és tekintsd meg a szerző adatlapját is:
Szerda Zsófi

De... látogasd meg Zsófi honlapját is:  http://szerdazsofi.net/