home 2023. február 06., Dóra napja
Fényből íródás
2015.10.31.
LXX. évf. 43. szám
Fényből íródás

Baráth Attila, Bicskei Anikó, Greguss Lilla, Hajdú Tamás, Szilágyi Nándor; Benedek Miklós, Celler Kiss Tamás, Csík Mónika, Sándor Zoltán, Terék Anna — A Szab-Way színházi szervezet második összművészeti estjének fotói, és a hatásukra született szépirodalmi alkotások

Csupán amiatt volt hiányérzetem, hogy nem lehetett az időt lelassítani, megállítani, azaz néhány perccel tovább merengeni, s figyelni, hogyan cseng egybe, visszhangzik ott bent az összművészeti élmény, melyben a közönség soraiban részem lehetett. (Gyurkovics Virág: Fényből kép, képből írás)


Fotó: Baráth Attila
 

Csík Mónika: Matrózok nyomában

A hajnali köd fátyolszerűen
hull a tájra, nesztelenül,
terhe alatt épp csak meghajolnak
a füvek, virágszirmok vetnek
enyhe ráncot, pocsolyák
tükrében halványul picit
a fák koronájának árnya,
s a város is szusszan egyet,
ébredés előtti lusta, apró
moccanással, ahogy az
alvók váltanak pózt, hátra,
esetleg hasmánt hengeredve,
fejük az éjszaka páráitól
nedves párnába süpped,
matt még a világ, mintha
tejüveg szűrné a fényt,
apránként kelnek csak
életre a színek, s az illatok
kavalkádjából nehéz lenne
kiragadni egyetlent, akár a
frissen sült kenyérét, vagy
kikötők testes algaszagát,
város körül pihenő, ősi,
bozontos állatok a dombok,
vonzzák a fürkész tekintetet,
egészen kicsi részleteket
érdemes csak megragadni,
tarka kavicsokat gyűjtök
zsebemben amerre lépdelek,
halászháló szárad kiteregetve,
sirályok vijjognak,
a föveny terített asztal,
halfejek, uszonyok között
kárásztestek hevernek, a még
tátogók is feladják nemsokára,
belefúlnak a dokk halszagába,
árnyékom repedezett sziluett a
sarkosra kopott macskaköveken,
félelmeim jellemeznek talán a
legpontosabban, félbehagyott,
kusza, alig-megkezdett dolgaim,
úszni is félelemből nem tanultam
meg rendesen, nem tudok nem
gondolni a fulladás pillanatára,
miközben bőröm cirógatja a víz,
lábammal hullámokat keltek,
szeretném átengedni testemen
az óceánt, fürge sellőhöz válni
hasonlatossá, vándormadárhoz,
hátrahagyni nyűgeim, ezernyi
szálat, eltépni a kapaszkodókat,
a halpénz fénye elveszőben, szép,
síkos haltestük lepényszerű lesz,
romló, formátlan húsdarab,
a Nap araszonként kúszik egyre
feljebb, csurgatott mézillatot
hoz valahonnét a szél, jóllakott
sirályok hűs árnyat keresnek,
az utolsó is lassan távolodik,
már csak egy pont a horizonton,
mozdulok én is, rugaszkodom,
szoknyám fodrai feszülő szárnyak,
kacsázó matrózok lábnyomához
igazulnak szapora madárlépteim.



Fotó: Bicskei Anikó

Benedek Miklós verse

mintha csak bocsánatot kérnél
ahogy kilépsz a fövenyre
és visszanézel
közben az ujjaid morzsolgatod
a könnyeket nem látom
de mintha csak hallanám
ahogy leperegnek az arcodon
nedves nyomot hagynak
a bőrödön
mintha eső után
egy szekér ballagott volna
végig a testeden
és ősz van
bár ezt senki sem látja
mintha csak hallanánk
hogy valami ismét haldoklik
valakiben ismét elpattant valami
visszavonhatatlanul elpattant
és a szél megremegteti
mintha csak húr lenne
egy öreg hangszeren
amely sokáig a padláson hevert
és a dallam is homályos


Sándor Zoltán: J. K. és a fotográfia

Az összes fénykép közül, amelyet élete során készített, a fiatal J. K. számára a vonat maszatos ablakából készült fotográfia volt a legkedvesebb.

Egy ismeretlen lány látszik rajta, ahogyan zsebbe tett kézzel áll a folyóparton és az elsuhanó vonatot nézi. Egyenesen J. K.-t, akinek a sziluettje, az üvegtábla visszatükröződése révén, halványan úgyszintén kivehető a felvételen.

Vakuvillanásnyi ideig tartott a kettejük találkozása. Mire felfoghatták volna, mi történt, mindörökre eltűntek egymás látóköréből. Legalábbis a bennünket körülölelő világot illetően, mert azontúl abban a másik világban J. K. gyakran összefutott a folyóparti lánnyal.

Évekkel később a következőket jegyezte fel naplójában:

„Emlékezetemben összefolynak a képek: folyóparti séta az októberi napsütésben, aranyszínű levelek alattam és felettem, sárguló oldalak a könyvben, amelyet egy padon ülve lapozgatok, miközben szabad kezemmel homokot rostálok az ujjaim között, körülöttem remegő árnyak, és velem szemben, a túlsó parton, a régi vár. Elsétálsz mellettem, csendben, akár egy gondolat, mintha csak az ölemben fekvő kötetből léptél volna elő, néhány másodpercre minden elhalkul bennem, fulladva levegő után kapkodok, egy pillanatra meghalok, csak hogy a következőben feltámadhassak, sóváran megbámullak, gyönyörködöm benned, valami szorít, a homokszemcsék leperegnek a földre, felemelem lelógó karom, a kéz erőtlenül felemelkedik, de hiába…

Nem is te vagy. És lehet, hogy szeptember van. Az idő zátonyra fut bennem, amikor emlékezem. Rád.”

Ki volt ez a lány? – fordult meg a fiatal J. K. fejében, amint hátradőlt ülésén. És mit keresett hajnalban egyedül a folyó mentén? Elkísért valakit az állomásra, és gondolta: fordul egyet a vízparton? Kit kísérhetett: családtagját, munkatársát, netán a szeretőjét? Vagy egy elcsüggedt lélek, aki a folyótól várja a megoldást kínjaira?! Esetleg egy önmaga helyét a világban nem lelő, cinikus és mélabús idegen, aki céltalanul bolyong egy bizonyos cél felé?

Valaki, aki akár én is lehetnék.

Már hazaérkezése másnapján, fekete-fehér technikában előhívatta, majd poszter méretben kidolgoztatta a fényképet, rámába helyezte, és dolgozószobájában felakasztotta a falra.

Attól kezdve sokszor azon kapta magát, ahelyett, hogy a könyvespolcról leemelt kötettel a fotelba huppanna, percek óta a polc mellett lógó fotográfiát figyeli, igyekezvén megfejteni, vajon miről árulkodik az elmosódott képen látható nő arckifejezése: boldogságról, szomorúságról, esetleg közönyről?

Sohasem sikerült egyértelmű választ adnia erre a kérdésre.

A fiatal J. K. képzeletében a lány életében volt – pontosabban szólva: nem volt – egy férfi, akivel sorsánál fogva találkoznia kellett volna, de akivel sohasem találkozott. Vagy ha mégis, akkor nem ismerték föl egymást.

Magányos éjszakákon J. K. gyakran képzelte magát ennek a férfinak.

Egyszer megpróbálta elbeszélésben feldolgozni a történetet. El is készítette a mű vázlatát.

„Amikor a földi javak halmozásának megvetése és a társadalmi lépcsőn való előrehaladás iránti közömbössége miatt barátnője elhagyta őt, és a gyors gazdagodás céljából szerepet vállalt egy pornófilmben, a Férfi, mint akit egyáltalán nem érint a dolog, egykedvűen legyintett. Miután a nőből közismert színésznő lett, akiért egyaránt rajongtak kamaszok, agglegények és nős férfiak, a Férfi alkalomadtán eldicsekedett ismerőseinek, hogy ezt a femme fatale-t annak idején ő vezette be az érzékek birodalmába, de senki sem hitt neki.
Abban a pillanatban, amikor a szépség először levetkőzött a kamerák előtt, egy olcsó motelszobában a Nő is ugyanezt cselekedte. A zsúfolt tengerparti strandon szemelte ki szíve választottját, és addig bámulta őt tündöklő szemével, amíg a srác oda nem merészkedett hozzá. Illedelmesen bemutatkozott, mire a Nő csak vihorászva kikapcsolta bikinifelsőjének kapcsát és meztelen melleire fekve, arra kérte a megszeppent fiatalembert, hogy olajozza be a hátát. Még aznap este a bikinialsó is lecsúszott a Nő gondosan szőrtelenített lába szárán.

A Nő gyorsan elfelejtette a flörtöt, de a fiúnak – mint utólag kiderült – sokkal többet jelentett az eset egy egyéjszakás kalandnál. Lírai eszmefuttatásokkal tűzdelt prózába foglalta a történteket. A novella évekkel később jelent meg egy vidéki folyóirat hasábjain. A Nő sohasem olvasta, soha többé nem találkozott, de még nem is hallott semmit a szerzője felől. Orvostanhallgatói tanulmányainak folytatása érdekében kénytelen volt szerepet vállalni egy felnőtt filmben, amelyben egy csók erejéig volt egy leszbikus jelenete a Férfi egykori barátnőjével. A sztár a szünetben mosolyogva megjegyezte a Nőnek, hogy rettentően emlékezteti őt egyik régi barátjára – és rákacsintott.”

A fiatal J. K. elbeszélésének fináléjában a Férfi a fotelban ül és a Nőről íródott novellát olvassa. Az író olyan élethűen jelenítette meg a közösen töltött perceket, hogy olvasás közben a Férfi kénytelen volt kioldozni alsónadrágja fűzőjét. Tette ezt éppen akkor, amikor a fárasztó forgatás után a Nő elnyúlt a tele eresztett fürdőkádban, és körkörös mozdulatokkal lágyan simogatva combja belső hajlatát, arra a gyengéd fiatalemberre gondolt, akiről színésztársnője mesélt neki délután.

Munkanaplójában J. K. a következőket jegyezte fel:

„Ennek a történetnek egy vonatútról kellett volna szólnia. Ezzel ellentétben egy vonatúton megélt pillanat utóéletéről szól. Azt már az olvasó fantáziájára bízom, hogy a valóságon átzakatoló vonatból látott nő élete mennyiben felel meg a képzeletbeli nő élettörténetének. A fikcióra épülő irodalmi alkotás úgy jár túl szerzője eszén, hogy egy bizonyos pillanatban megvalósul. Ezért sohasem szabad egy mű elején feltüntetni, hogy a cselekmény és annak szereplői kitaláltak. Lehet, hogy ez az állítás pontos az írás megszületésének pillanatában, de a jövő tekintetében bármikor megkérdőjelezhetővé válhat.”

Az elbeszélés sohasem készült el, J. K. csupán a mottónak szánt első bekezdést írta meg:

„Vannak percek, amelyek örökre belevésődnek a szív emléktárába. Vannak helyek, amelyeken oly sokszor megfordulunk egymagunkban – vágyainkkal. Ott találkoztunk.”

Aznap, amikor megírta ezt a röpke néhány sort, a naplójába a következőt jegyezte föl:

„A megismerés illúzió. Az ember élete folyamán nem ismer meg senkit, csak felismeri a régóta benne élőket.”

Azt nem tudni, hogy az elkövetkezendő időszakban J. K. ki mindenkit ismert meg illetve fel, tény, hogy idővel megritkultak a fényképről szóló bejegyzések a naplójában. A fotográfiához köthető legutóbbi feljegyzését néhány évvel ezelőtt írta, a következő címmel: A folyóparti lánynak – még egyszer.

„Néha eszembe jut az a kispad a folyóparton, amelyen üldögélve először megpillantottalak – vajon megvan még? Emlékszel arra a kora őszi reggelre? Hajad illata szemtelenül birizgálta orrlyukamat, hiába kiáltottam: VÁRJ!, nem jött ki szó a számon, és Te szoknyáddal szemérmetlenül neszezve elmentél mellettem. Fel akartam állni, és utánad sietni, szemedbe nézni, de nem tudtam eldönteni, hogy ha felismerem a végtelent, akkor én is végtelenné válok, vagy csak véglegesítem a végtelent?”

Nem tudni bizonyosan, de J. K. dolgozószobájának falán feltehetőleg ma is ott lóg a régi fotográfia. Kerete megkopott kissé, széle megsárgult, a képen látható nő arca pedig még jobban elhomályosult. Akárcsak J. K.-é, aki néhány percre valószínűleg ma is megáll előtte.

Barátjának küldött levelében nemrég a következőt írta:

„Olykor, amikor egyedül vagyok a szobában – mint éppen most is – és végignézek a falakon, szívdermesztő pánik fog el, mi lenne, ha megmozdulnának, elindulnának felém? Bizonyára semmi. Eltűnnének, mint ahogy a szoba is meg én is.
Olykor félek a falaktól.”


Fotó: Bicskei Anikó

Csík Mónika: Tekintet

Tengerkékké vált egészen,
mély, sejtelmes árnyalattá,
melyhez elhagyott kutak
vize hasonlít leginkább,
vagy párálló tócsáké
zápor-vert őszelőn,
impresszionisták vittek
vászonra efféle kéket,
hajnali fényben ázót,
könnybe mártott ecsettel
áttetszővé hígítottat,
csak a legkitartóbbaknak
adatott meg, hogy nap
nap után, állványukat és
palettájukat a dombhátra
cipelve elkapják a pillanatot,
amikor a kelő nap tünde
selyemfonalával átszövi
a szunnyadó tájat, hígít
akvarellé völgyet,
pöffenő füstöt, parasztházat,
s a felhőket tengerkékre festi,
olyanra, mint a lány tekintete,
amellyel lépcsőfordulóig
kíséri a távozó katonás lépteit.


Terék Anna verse

Mert mindegy mi történt,
mi fáj, mit sirat vagy
ünnepel az ember,
a nap keresztülgázol
minden egyes reggelen,
a házak tetején jár,
kiszívja a földből a vizet,
szúrja az ember szemét a nap,
ahogy az égen csúszik,
múlik, időt múlat,
majd a látóhatárba botlik,
és a szántóföldek mögé esik.

Mindegy mit temet
vagy ünnepel az ember,
akkor is folytatódik minden.
Áttapos minden fájáson,
mert lenni, múlni és ismétlődni kell.
Becsíp és húz maga után
a reggel, átnyúl minden múláson.
Túlél.
Téged is túl fog élni.
Mert nélküled is kelnek és múlnak
napok, nincs ránk szüksége
a folytonos ismétlődéshez.
Újrázza minden egyes mozdulatát,
mintha nem tudna önmagával
betelni. És nem figyeli,
hogy maradt-e ember
aki nézi.


Fotó: Bicskei Anikó

Celler Kiss Tamás: Kamaszmese

Napközben a szüleink tartják a világot,
gondozzák a virágágyásokat, felmelegítik a levest,
asztalhoz hívnak, ügyelnek a fényre,
hogy a kertekben álló fák lombjai úgy törjék meg,
ahogy kell, de aztán éjszaka lesz,
és mi birtokba vesszük a városaikat, letapossuk
a virágágyásokat, a kihűlt levesek közepébe köpünk,
mindennapi kenyerüket száradni hagyjuk,
mint a gyerekkor üveggolyói, úgy szóródunk szét,
kisétálunk a városok peremére, itt az utcákat,
mint közönséges kórházi lepedőket
húzni kezdjük, míg feszesek nem lesznek,
végül mégsem fekszünk rájuk, velük takaródzunk,
ezt is lázadásból, és ilyenkor látjuk csak, mennyire
bizonytalan minden, mikor egy szál takaró
van köztünk és az éjszaka közt, majd az elkövetett
hibáktól tovább betegedve, tulajdonképpen
megszégyenülve térünk haza, és fekszünk be
az előre megvetett, a valódi ágyba, hogy aztán reggel
arra ébredjünk, az udvaron álló fák lombjai
pont úgy törik meg a fényt, ahogy kell.


Sándor Zoltán: J. K. és a tenyérnyi fény

A fiatal J. K. egy reggel arra ébredt, hogy fénylik a jobb tenyere. Nem tudta, mire vélni a dolgot. Annak reményében, hogy ha nem látja, talán sikerül megnyugodnia, a paplan alá dugta a kezét, várakozásával ellentétben azonban tenyere a takarón keresztül is átvilágított. Felugrott és a fürdőszobába sietett. A mosdótál fölött vizet eresztett a kezére, hátha sikerül lemosnia róla, vagy kimosnia belőle a fényárt, de csak annyit ért el, hogy fénylő tenyerén felragyogtak a vízcseppek. Egy pillanatra olyannak tűnt, mint a lemenő nap sugarainak a csillogása a tenger tükrén. Micsoda giccs, húzta el a száját, és gyorsan megtörölte a kezét.
Napokig emésztette a jelenség. Nem tudta, mitévő legyen. Bármit is próbált tenni a helyzet orvoslása érdekében, végül minden igyekvése kudarcot vallott. Szorult helyzetében bekötötte fáslival a jobb tenyerét, hogy elrejtse tündöklését a világ elől. Az érdeklődőknek azt mondta, sütés közben kicsapott rá a zsír és csúnyán megégette. Egyszerűbb volt hazudni, mint őszinte választ adni arra az esetleges kérdésre, mitől viselkedik világítótestként a keze. Néhány ismerőse a fáslin keresztül is észrevette a tenyér pislákolását, kíváncsiskodásukra annyit mondott, hogy egy újfajta, fluoreszkáló kenőcs alkalmazását javasolta neki a gyógyszerész hölgy.
A helyzet egy hét után sem változott, sőt J. K.-nak úgy tűnt, jobb tenyere napról napra egyre jobban fénylik. Csüggedettségében megfordult a fejében, hogy orvoshoz fordul segítségért, de gyorsan lebeszélte magát erről a lehetőségről, attól tartva, nehogy sugárzásgyanúsként karanténba csukják, ahonnan aztán be sem tudja bizonyítani, hogy soha semmi köze sem volt semmihez, ami sugárzással hozható összefüggésbe. Arra gondolt, hogy megmutatja valamelyik barátjának, akiben a legjobban bízik, de mivel nem tudta eldönteni, ki legyen az, hosszú őrlődés után úgy határozott, hogy felkeresi a táltos hírében álló csőlakót, akivel ebédszünetben néhanapján társalogni szokott a városi parkban.
Az aggastyán félretolta a szemébe lógó hosszú hajtincseket, és dús szakállát vakargatva, jól szemügyre vette J. K. kitárt tenyerét, amely úgy csillámlott az éjszakában, mintha egy marék szentjánosbogarat tartana a kezében.
– Mikor vetted először észre a fényt a tenyeredben?
– Kilenc, tíz napja. Egyszer csak arra ébredtem, hogy így világít…
– Mit álmodtál azon az éjjelen?
– Nem tudom, valószínűleg semmit, nagyon ritkán szoktam álmodni… Mostanság egyetlen álmomból rémlik valami halvány kép, de nem tudom megmondani, hogy azt éppen akkor álmodtam-e.
– Mi látszik ezen az álomképen?
– Hát… hogyan is mondjam… A vízen járok.
– Nem furcsállod a jelenséget?
J. K. végignézett a fa alatt összekuporodott vénemberen, de nem válaszolt semmit.
Az aggastyán ujjai közé vette J. K. tenyerét.
– Ez a tenyér mindig fénylett – mondta. – Csak nem mindenki látta. Még te sem. S aki nem látta, annak nem is fénylett. Azoknak most sem fénylik.
Egy tollat és egy darab papírt húzott elő zsebéből, és J. K. felé nyújtotta.
– Írd le ide, mire gondoltál, amíg a vízen jártál!
J. K. kissé szabódott ugyan, végül elvette az írószert, és nagy kerek betűkkel a következő mondatot jegyezte le:
„Nem testünk súlya, hanem lelkünk súlytalansága gátol meg bennünket abban, hogy a vízen járjunk.”
A fényből született írás bevilágította a két férfi körüli pázsitot.


Fotó: Greguss Lilla

Benedek Miklós verse


szárnyakat láttam.
ezüstösen csillogtak mint a hangod
amely most valahol belül visszhangzik.
ezüstösen csillogtak
mint ajkaid között a nyál.
alszol.
csendben figyelek
hogy elkapjam a pillanatot
amikor az álomból
a valóságba lépsz,
mikor még nem vagy ébren
de már engem látsz.
a szárnyak a fogaid mögül bukkannak elő.
a kiáramló levegő meglöki
majd visszarántja.
a tollak idegesen mocorognak.
most még nem tudod
hogy figyellek.
a párnádon ezüstösen csillog a napfény.
arcodon egy ezüstfonál.
árnyékot vetek rád.
a szárnyak visszahúzódnak.
a fejed oldalra billen.
nem merek közeledni.
ragyogásod lassan tér vissza
ahogy a nap végigmegy az égen.


Fotó: Hajdú Tamás

Csík Mónika: Cselló

Egy tömbből vájt, míves hangszer a teste, mondja, és az oldalára fordul. Csípőjét alátámasztja egy kispárnával. Bársonyborítású, puha kis vacakkal, amilyenek az ágyvégben sorakoznak. A látvány miatt, persze, hisz feküdni értelmetlen lenne ilyen lapos párnán. Dísznek viszont megteszi. A félvak öreganyjával hímeztette ki mindegyiket, hogy egyediek legyenek. Kézimunkák. Hendmédek. Amilyenekkel fel lehet vágni. Nem mintha épp a hálószobába invitálnánk vendégeket, de mégis, ha úgy alakulna, értem ugye, kérdezte, miközben a hímzett huzatokba igazgatta a vattabélést, én meg válasz helyett rágyújtottam egy Drinára. Mit lehet ilyen logikátlan kijelentésre mondani, hacsak nem azt, hogy mégis ki a búbánat látná a hálónk sarkában a hendmédeket, Macskacicó, ne akarjál agyaskodni, hisz átlátok rajtad, már előbb ismerem a gondolataidat, mielőtt azok összeállnak a burádban, abban a szépen ápolt kis fejecskédben, abban az üvegkalitkában. Amit egy roppintásnyival össze lehetne törni. Egy komolyabb ökölcsapással. A térdeim közé szorítanám a nyakát, a fejét meg csak úgy: trccc!, mint a diót. És lesném, hogy a szertehulló szilánkok alatt mi rejtőzik. Talán madár, mint a mesében. Kiröppenne, amint felpattintanám kalitkája ajtaját. Itt csapongana a szobában, a luszter körül, majd nekisuhanna a csukott ablaknak. Oktondi madár, honnan tudhatná, hogy nálunk soha nincs nyitva az ablak. Hozzánk a legyek is az ajtónyíláson át szökhetnek be. Innen viszont nincs kiút. Légycsapó van. Összesodort, csattanú újság van. Döglöttlégyhalom van. Meg hendmédpárna. Amit a vendégek miatt hímzett a félvak öregasszony. A vendégek miatt, akik előtt felvághatnánk, ha bejönnének ide, a légykupacok meg az újságtekercsek közé, a drinaszagba. De csak mi járunk be ide. Mi tanyázunk itt. Én meg ez a kalitkafejű madárlány. Ez a madárkoporsó. Nézem, ahogy az ágyon hever. Nézem az egy tömbből faragott testét, amely akár egy hangszer. Karcsú nyak, gömbölyded, mégis kecses test. Karjai kibomlott haja alatt. Feneke sápatag félhold. A csípőjén túli lanka mélybe fut le. Takaró ráncaiba, lucskos lepedő gyűrődésébe.  Lábfeje ütemesen hintál. Bal kezével csettintget. Akár ha hangolná magát – halkan dúdol. Hegedű vagyok, ördöngös vén művész mesteri faragványa. Százszor száz emberöltő óta várom, hogy megpendíts végre! – suttogja, abbahagyva a szöszölést. A pillantásom keresi. Egész teste, a hímzett kispárnával kipeckelt, bronzos teste merő figyelem, merő várakozás. Hegedű?! Maximum bőgő – vetem oda, s cseppet sem zavar, hogy mezítelen háta meg-megrándul, miközben én ráérősen előkotrok egy újabb szál Drinát.

Míves hegedűt
formáz csípeje s nyaka
miközben zokog.
 


Fotó: Szilágyi Nándor

Csík Mónika: Metropolisz

Órák, napok, évek munkájával
metropolisz épül odabenn,
a gyomor-tüdő-szív háromszögében,
egészen takaros,
(helytakarékos)
külsőre akár egy gyermeki ököl,
de befele óriási, önmagába tágul,
keresztül-kasul szövik sugárutak,
felüljárók, keskeny zsákutcák,
behálózzák hosszú lábakon futó távvezetékek,
időnként csupa fény, fény, fény benne minden,
neonok meg takarékos izzók ezrei
sorkapcsolással lökik egymás irányába a delejt,
a sötétség úgy oszlik ilyenkor odabenn,
mintha varázsütésre
mintha parancsszóra
mintha isteni szemöldökrándításra
kellene felszívódnia,
cafatonként,
akár vattacukor cafrangjai,
ahogy alájuk kap a szél,
és röpteti, röpteti őket,
miként ökörnyálat halódó mezők felett

metropoliszod robusztus,
metropoliszod túlbonyolított,
metropoliszod mégis kecses,
világegyetem-mintára készül,
teremtői szándék szerint tökéletes

jól elvan odabenn,
a gyomor-tüdő-szív háromszögében,
bal sarkával időnként a bal tüdőszárnyba bökve,
(angyali érintés, netán légszomj)
jobb sarkával a gyomorba,
(diszkrét böffenés)
a szívet is ingerli rosszabb napokon,
amikor májbajos színt ölt a kelő nap,
a levegő sóhajokkal telítődik,
reccsenésig terhelt hajók érkeznek a kikötőkbe,
vágni lehet a dokkok halszagát,
kenyérhéjon marakodnak a kóborló kutyák,
hidak alá bújnak a folyók,
mordul a bányák gyomra, akár az útszélen tanyázóké,
és a virágok kelyhe úgy várja a harmatot,
miként az alamizsnát kérő tenyér

falai ködszerűek
csatornái, pincéi, házai ködszerűek,
ágyai, mosdói, csempéi ködszerűek,
parkjai ködszerűek,
szobrai ködszerűek,
léptek nyomát őrző utcái ködszerűek,
csak a félelem,
a falait,
csatornáit, pincéit, házait,
ágyait, mosdóit, csempéit,
parkjait,
szobrait,
léptek nyomát őrző utcáit
építő félelem tapintható

akár hígítóval lelocsolt tájkép
– otthonos,
akár hígítóval lelocsolt tájkép
– rideg

ez a benned fejlődő,
mocorgó,
táguló rendszer
túlnövi saját határait,
szétfeszíti tested eresztékeit,
mígnem a finoman táguló lélek-réseken
hetvenhét emeletnyi mélyről,
hetvenhét mélységnyi, odvas feketeségből,
cseppenként, ahogy a fakadó csermelyek
(vagy ahogy lőtt sebekből a vér)
szivárogni kezd
a bokádon alácsorgó,
fortyogó szurok.


Celler Kiss Tamás verse

A kihívások kellenek, apa,
a mélypontok, amelyekről
lehetetlenség megurnom téged.

A kukák mellé nemegyszer
hordtuk ki semmi-holmim,
de hát sosem lettem könnyebb.
Városfalaidra felkenődtem,
vagy elhasználódtam rajtuk,
mint a csiszolópapír.

Mint egy jó kőművés,
építettél magadnak nagy,
megmászhatatlan életet,
és mint egy jó tanár,
onnan magyaráztad:
„Ez itt az apaságom,
fiam, ekkora,
neked ettől kell majd
többre vinned.”


Benedek Miklós verse

csak a koppanásra emlékeztem.
utána minden elsötétült.
később azt mondták
csak ketten maradtak mellettem
a többiek elrohantak.
elijesztette őket a szétfröccsenő vér.
napokig feküdtem
vastagon bekötözött fejjel.
nem tudom ki lökött meg.
egyik kezemmel görcsösen szorítottam a sapkám
a másikkal hadonásztam
míg valaki meg nem ragadta.
az ujjaimat egyenként próbálták lefeszegetni a sapkáról.
valaki az ujjamba harapott.
egyszerre éreztem a fog keménységét
és a nyál melegségét.
néhányan röhögtek.
valaki belém rúgott.
majd a fejemet érte ütés.
valaki megragadta a nyakamat.
néhány pillanattal ezután jött a koppanás.

mikor néhány hét múlva visszatértem
semmit sem láttam.
a téglák csupaszok voltak.
a megszáradt vérbe szorult hajszálak
csak a gondolataimban jelentek meg.


Terék Anna verse

Amerre én lakok
görbék az utcák,
magasak a kurvák
és nem adja könnyen
magát az alvás,
beszorul a szem szélébe,
az ég felé tartja
minden ember arcát,
hogy nézzék csak az estét,
várják a hajnalodást.

Szabadkán
minden óra mindig
delet mutat,
macskakövek szorítják
a padlábakat
és nem tudhatod soha,
hogy a ház mögött,
a téglakerítéshez,
kit állítottak oda,
s hogy remegett-e a lába
és kapott-e utolsó
cigarettát.


Fotó: Szilágyi Nándor

Terék Anna verse

azon a nyáron is
alig esett az eső,
a vízvezeték csövek
csak nyöszörögtek,
minden pohár víz
kicsorgása közben.
porzott az egész város,
minden lépés,
locsolták a tikkadt
utakat, egészen
elsápadtak a házfalak,
a repedések közé
szorultak a nyári
délutánok,
az ember nem nevet
a nyomasztó melegben,
locsolták a járdát,
mintha nyúlt volna
minden út
a talpak, a kerekek
után, mint gyerek,
aki nem tudja
anyját sehogy sem
elengedni, mert
kinyitott tenyérrel
minden gyerek fél,
locsolták az utcát,
a teraszokat,
volt aki vízzel
öntözte a háza falát,
a csapokban
alig maradt víz,
a mosógép sem tudott
kikényszeríteni magának
elég vizet, így hát
mosni kellett kézzel,
lebarnult két kézzel,
a kisárgult kertben
az ingeket.
Jóska egy lepedőt
feszített ki
a fejem fölé
és nézte, hogy csillog
a két kezem között,
a víz színén a nap.


A Szab-way Színházi Szervezet második összművészeti estje // Baráth Attila teljes videófelvétele:

Olvasd el Gyurkovics Virág: Fényből kép, képből írás című cikkét is Szab-Way színházi szervezet második összművészeti estjéről (Szerda Zsófi fotóival)!

Képgaléria
Szeretne értesülni, ha új cikk jelenik meg Múzsaidéző rovatunkban? Iratkozzon fel értesítőnkre!
E-mailben értesíteni fogjuk Önt az új cikkekről. Feliratkozáshoz kérjük adja meg a nevét és az e-mail címét.
Hozzászólások
Hozzászólások
0
Hozzászólás küldése
1000 karakter áll rendelkezésére
A megjegyzésekben kifejtett vélemények a hozzászólások szerzőinek magánvéleményei, és nem tükrözik az internetes portál véleményét. A megjegyzéseket moderáljuk és jóváhagyjuk az általános szerződési feltételeknek megfelelően.
Támogatóink
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabjuk a tartalmakat és reklámokat, hogy működjenek a közösségi média funkciók, valamint hogy elemezzük a weboldal forgalmát. Bővebben a "Részletek mutatása" gombra olvashat.
Az oldal sütiket használ, hogy személyre szabja az oldalon megjelenő tartalmat és reklámokat..